Dübbencs

Kemény telünk van, jól kifogtuk életem első gyermekével. Szegény gyerek, lehet hogy már meggondolta magát és inkább visszamenne a hasamba. Nem tudhatta előre, hogy a kinti világ csak öltözésből és vetkőzésből áll, három-négy réteg naponta 2-3-szor a minimum teljesítményünk. Már hónapok óta. Kivéve, amikor olyan az idő, hogy kimenni sem lehet. Most épp vasárnap óta nem is voltunk odakint, bentről nézzük a hőmérő higanyszálát, hogy mikor éri el -5 fokot. Akkor már ki lehet vinni a gyereket anélkül, hogy komolyabb fagyási sérüléseket kapna. Nagyon szép az igazi kemény tél, gyerekkoromat juttatják eszembe a nagy hideg telek, amikor rendszeresen a hideg folyóvíz alatt vártam, hogy visszatérjen a vérkeringés a sok hóemberépítéstől megdermedt ujjaimba. Persze volt, hogy a buszmegállóban lehűlt talpamat olvasztottam hasonló módon, volt hogy a szánkóhúzástól begörbülve maradt ujjaimat próbáltam egyengetni a víz alatt. Ha a meleg radiátorra vagy a nyári konyhában lévő kályha fölé tettem ilyenkor a kezemet, az jóval fájdalmasabb olvasztás volt. A legjobban a kis Simson motoron ülve tudott az ember keze lefagyni, amikor esténként elvittük motorral az ugyanabban az utcában, csak 123 számmal hátrébb lakó nagyapámnak a vacsorát. Mégsem hagytam volna ki egy ilyen esti motoros túrát a havas, csúszós Zrínyi utcában. A közvilágítás lámpáinak fénycsóvái alá érve mindig elkerekedett a szemem, hogy estére milyen tükörsima lett az úton lévő jég és hó egyvelege. Aztán ismét sötét, amíg be nem érünk a következő lámpa által hóba rajzolt meleg fénykörbe és így tovább az uticélig.

A másik kedvenc foglalatosságom az ugyanezen útvonalon lévő, estére kivilágított karácsonyfák megszámolása. Errefelé mindenki az utcafronti ablakba állítja ma napig a karácsonyfáját és a redőnyt sem húzzák, épp azért, hogy minden elhaladó megcsodálhassa a karácsonyfa fényeit. Amikor valamelyik nővéremmel együtt utaztam a piros ezerkettes Zsiga hátsó ülésén, akkor persze meg kellett osztani a karácsonyfák megszámlálását és egyikőnk a jobb oldali, míg a másik a bal oldali fákat számolta és az út végén az nyert, akinek az oldalán több karácsonyfát állítottak fel. Így hát érthető, hogy ennyi látnivaló mellett a legkevésbé sem figyel az ember az ujjak melegen tartására. Emlékszem, hogy a hosszú téli estéken mindig megengedte anyukám, hogy almát süssek a nyári konyhában lévő kiskályha platniját és a félhomályban türelmesen vártam, hogy minden oldala átsüljön az alma oldalán forrón lecsurgó, sistergő nedvességtől szóló táncot járó almámnak. Legalább ugyanennyi idő volt, amíg ehetőre hűlt, de megérte.

Egész év során ilyenkor voltak a legszebbek a csillagok, minél hidegebb volt, annál kevesebb felhő volt és annyi csillag volt az égen, hogy már-már abbamaradt az ember vacogása, mert azt érezhette, hogy a nagy csillagdunyha jól betakarja a hideg elől.

Legutóbb gyermekkoromban voltam olyan közel a természethez a nap 24 órájában, mint most.

Mi a youtube-on nyomulunk, itt megtalálható az összes mobil telefonon, a pillanat hevében készített videónk, web 2.0-ban terjesztjük az arra érdeklődést mutatóknak a youtube-on :-) Ez egyúttal anyának a közösséggel való kapcsolattartást és kitűnő időtöltést is jelent a gyerek alvás idejére.

Régebben, amikor még több generáció lakott egy fedél alatt, akkor persze ilyenkor ment a sütés-főzés-takarítás-beszélgetés-civakodás-békülés. A közösséget persze egyértelműen jobb nap mint nap személyesen megélni, de annak híjján marad a web 2.0 közösség. Lakásunkban egyelőre két generáció él.

Ezért van az is, hogy nem tudok olyan keveset főzni, hogy a maradékot ne kelljen kidobni vagy a szomszédoknak felajánlani vacsorára. Ez persze minősíthetné az ételt is, amit készítek, de nem erről van szó. Csak hát életem előző felében anyukám mindig öt fős családra sütött - főzött és többszöri étkezéssel kalkulált ugyanabból az ételből és hát persze a szomszédoknak és a napszámosoknak is mindig kellett vinni a forró túrós bélesből. Így aztán én körülbelül öt személy egy-kétszeri főétkezésének megfelelőt tudok készíteni egyszerre, mert úgy érzem, hogy ha egy picivel kevesebb lisztből sütöm a pogácsát, akkor az biztos nem lesz elég. De kinek is? Kisfiam még anyatejben utazik, apa a városban ebédel, reggelire meg még mindig nem eszünk hideg töltött káposztát.

Szóval szokni kell az új létformát, anya már nem a sodexhoban választja ki az aznapi ebédjét a kollégáival, hanem maga készíti kisfia és nagyfia számára. És amíg rotyognak a kondérokban az ételek a tűzhelyen, addig anyag netwörköl.

Néha átmegyek agyatlan kismamába. A 9 hónapos kisfiam már felperes. Hétfőn feljelentést tettünk közösen a rendőrségen az ellopott babakocsija ügyében. Ellopott, de úgy is fogalmazhatnék, hogy egy elhagyott és ennek következtében eltulajdonított babakocsi esetével állunk szemben. Mert ugye, amit elhagysz, az nem fénylik ám hosszú ideig a homokban, hanem éles szemek, fürge kezek újrahasznosítják. Még ha pillanatnyilag használhatatlannak is tűnne, csak jó lesz valamire. Leleményes nemzet vagyunk. Történt ugyanis, hogy az ősz beköszöntével felpakoltam a piacról az összes, ilyenkor még elérhető gyümölcs- és zöldségféléből egyenként két - két kilót és a szuper erős babakocsimmal már lavíroztam is vissza az autómhoz, át az belassult piacolók tömegén, áruszállítók taligái között, fel a padkára, le a padkáról, a villogó jelzés ellenére a zebrán átzötyögve nekifogtam bemálházni a nyárutó legkülönfélébb színű, illatos terményeit. Alulra kerültek a keményebb, felülre a puhább kincsek. A babakocsi váza a legkeményebb poggyász, így az került legalulra. Örültem, hogy mennyi mindent fogok eltenni a fagyasztóba, nyersen és megfőzve, félbevágva és egészben, dobozban és zacskóban. Azon töprengtem, hogy a török paradicsomot félbevágva megtöltsem és 'csőben' süssem-e ki vacsorára vagy csak simán felkarikázva olajban. Mindent belogisztikáztam, beleértve gyerekemet, aki szívesen segített volna anyjának a zörgő szatyrok, guruló gyümölcsök izgalmas játszóterén, de egyelőre egy cukkinit kapott közelebbi tanulmányozásra. Aztán beszálltam az autóba én is, visszahívtam a 'fél éve nem keresett, bezzeg most ...' ismerőseimet, közben kihajtottam a parkolóból, amikor is hiányérzetem támadt. A babakocsi vázához tartozó ülés rész mintha nem járt volna a kezem ügyében a nagy pakolásban. Megálltam, bekukkantottam a csomagtartóba, pillantás a hátsó ülésre. Kérdőn néztem gyermekemre, választ remélve tőle, majd a hirtelen felismerést és bizonyosság vételt 180 fokos fordulat követte és hűséges kis járgányommal már robogtam is vissza a kiindulópontomra. Padlógáz a 30 méteres egyenes szakaszon, a gyalogos a helyén marad a zebra szélén, kismama bevetésen. Ismét megérkeztem a parkolóba, de elmaradt a tapsvihar és ováció. Nem várt ott rám a tűzpiros babakocsim ülő része. Nem voltam feldúlt, most jöttünk haza ausztriai nyaralásból és meg voltam győződve, hogy előkerül, hisz az elmúlt két hétben könnyen hozzászoktunk ahhoz, hogy értékeiket szanaszét hagyják az osztrákok a házuk körül, a kertjükben, nem zárják még csak kilincsre sem házaikat, a kerékpárt meg a bolt előtt hagyják, lakat és láncok nélkül. Őket erre szocializálta az osztrák társadalom és kultúra. Vagy pusztán a hegyi levegő teszi? osztrák hegyi levegő Ekkor még tuti biztos voltam, hogy csak megőrzésre leadták a kocsit a közeli mekiben, nehogy baja essék. Zen buddha nyugalmával mentem vissza kérdezősködni a mekibe és hívtam a biztonsági szolgálat vezetőjét és később még a rendőrségen is biztos voltam benne, hogy nem vihetik el egy baba kocsiját, ami használhatatlan a váz nélkül. De aztán jött a hideg zuhany, már hazajöttünk a nyaralásból és magyarországon vagyunk. Körözött néniket, bácsikat nézegetünk kisfiammal a karomon a rendőrség székházában. Egyik jóképűbb, mint a másik. Direkt csak a modell alkatú bűnöző néniket és bácsikat teszik ki, vagy mi a korreláció a bűnözés és a jó megjelenés között? Bizonyára nagyobb sikerrátával dolgoznak az 'ügyfelek' számára megnyerőbb elkövetők. Lélekben mellettünk állt a bejelentésünket rögzítő hölgy, kisfiam a nyomozás sikeressége érdekében folyamatosan nevetett az ügyintézőre és teljes volt az összhang közöttük már a belépés pillanatában. Bíztam, hogy ez is segíti az ügyet, de leginkább abban bíztam, hogy a biztonsági kamera alatt álló autómról készült felvételeket így hamarabb elemzik a kerületi járőr kollégák a meki sötét moziszobájában. Vártuk egy héten át, hogy kollégák kimozizzák magukat és felhívjanak a jó hírrel. Pénteken fél 2 után pár perccel hívtam a 0-24 órás ügyeletet, de az ügyintéző hölgy azt mondta, hogy ő csak fél 2-ig dolgozik, a gépét már kikapcsolta, így hétfőn érdeklődjek ismét a bűnügyi ügyeleten. Nnna, itt feladtam minden reményemet és még aznap délután, babakocsi nepperekkel tárgyalva vettem egy új ülő részt a babakocsim vázára. Freud azt mondta, hogy a kultúra olyan vékony réteg, ami olyan mint egy jéghegy csúcsa. Alatta viszont ott van az emberi viselkedés 90%-át meghatározó ösztön és érzelmi világ. Hiába a kultúra és a társadalom törékeny szabályai, a sok ezer év alatt kialakult ösztönöket nem lehet elnyomni néhány évtizede, évszázada létező kulturális, társadalmi szabályokkal, a köz megegyezésével. Freud ezt mondjuk a 2. világháború kitörése előtt, '39-ben mondta mondta, a háború előzményeinek tükrében érthető is. De miért nem igaz Freud állítása példának okáért a schladmingi osztrákokra? Az osztrákok és néhány nyugati társadalom kisebb, regionális közösségeinek társadalmi 'ne lopj' parancsolata miért tudja mégis felülírni a negatív emberi viselkedést. A magyarországi kulturális szabályok mikor fogják tudni felülírni azt az ösztönt, ami nem képes a földön hagyni más csillogó tulajdonát? Remélem, hogy a gyerekem, már egy olyan társadalomban nevelheti csemetéit, amely kinőtte ez a betegséget.

Nem munka- és még csak nem is füstmentes, hanem egy akadálymentes hivatalra számítottam, amikor megérkeztem ma délelőtt életem első gyeremkének élete első útlevele igénylésére a legnagyobb hazai okmányirodába. Az előttem álló sorra gondolva, nőes mini ruhámhoz illetlen, öles léptekkel fogyasztottam a járdát az autóm és a hivatal ajtaja között. Nem több, mint két lépcsőn és egy fémküszöbön áttolva a babakocsimat meg is tudom a biztosági őrtől, hogy mégis kell fizetni a parkolásért, noha én akárhogy is néztem, nem találtam a megszokott kék oszlopokat. Hát persze, itt fém színű és alacsonyabb, de aztán az orrom előtt lévőre elnézően rábök a kedves fiatal ember és már tolatok is a babakocsimmal hátra, le, ipszilonban a lépcsőn, hogy leolvassam a messziről nem látható telefonszámot a parkolás megkezdéséhez. Aztán végül közelebbről sem látom.

Ahha, egy másik parkolási társaság másik rendszerével állok szemben, amire nem jó az én gondosan feltöltött parkolási egyenlegem. Jön hát az apró, majd vágta vissza a szélvédőhöz, majd ismét a hivatal felé veszem az utam, immár több poroszkáló autót leelőzve. A  babakocsim, vagy a tempóm láttam átengednek, elengednek, beengednek. Felkapaszkodom a második sor lépcsőn is, aztán kinyitnak kedvesen egy duplaajtó csukott szárnyat és máris bent vagyok a teremben, ahol villámgyorsan kiderült, hogy éppenséggel ide majd néhány nappal később kell csak jönnöm, a már kész útiokmányt átvenni. Szóval tolatás le a lépcsőn, elengednek, félreállnak, megállnak, megvárnak.

Tovább egy kapuval vár az okmányiroda újabb épületrésze, ahová szintén csak az a három centi hiányzik, hogy beférjen a babakocsi kereke az ajtófélfák között. Ismét segítségkérés, bár ezúttal a kalitkájából rám sem néző biztosági őr durván rámrivall, hogy a megfelelő kis résen dugjam be a fejemet a kalitkája, hogy hozzá beszélek és ne az üvegen keresztül magyarázzak. Szerencsére a kolléganője érti így is és már ugrik is és beenged. Egészen 3 métert tudtam tolni a gyerekemet, aztán újabb ajtó..Ekkor inkább elszánt padlófék, elhagyom egyetlen gyermekem a babakocsijával és az azon lógó táskámmal együtt: a lila köd leszállt anyára, hogy végre megnyomhassa az ajtó túloldalán lévő jegykiadót, hisz már legalább 20 perce parkoltam és végre szeretnék sorban állni ÉN IS! Végre! Megtaláltam! Egy újabb kétszárnyú ajtó mögött, közvetlenül a kávé autómata mellett.

Ez jó hír, ha sokáig kell várnom, legalább kávét tudok venni, mert a kiírás szerint az elsőként felpróbált épületrész 1. emeletén lévő, kb 25 lépcsős büféről az elmúlt 20 percben letettem.

Vissza a helyemre, végre sorban állok. Felmérem a tömeget, a székeket, a kijelző bent én kint a folyosón két duplaszárnyú ajtó között. Diszkrét hangjelzés után kutatok a moraljásban, ami segít majd felfigyelni a hol lassan, hol gyorsabban csordogáló számokra a kijelzőn. Vagy az ajtóban a küszöbön állva, vagy bentről látszik a kijelző. Bemenni bonyolult, inkább a küszöbön állom el a ki-be menő forgalmat.

Persze ennek a pozíciónak a legnagyobb előnye, hogy szemem fénye legalább addig bizonyosan megmarad a babakocsiban, amíg a ki-be járkálók rá-rá mosolyognak, egy-két kedves szót odadobnak neki, esetleg a talpát cirógatját. Addig anya is nyugiban várja a következő kihívást. Megjött a számom. Duplaajtó mellől két fiatalt elküldök, kitárom egyik kezemmel az egyik szárnyát, másikkal a másikat, a lábammal és a hasammal pedig próbálom tolni a babakocsit, míg végül a fiatalok eszmélnek és megfogják az egyik szárnyát. Felhajtok a rámpára, be a kutricába és már terítem is a fehér szöszös pelust a dögös fekete ruhámra, hogy kisfiamnak tökéletes hátteret biztosítsak a fotón. Cuki néni próbálja micimackóval a lencse felé irányítani kisfiam amúgy is érdeklődő tekintetét. Ekkor apa megjött, huuhh, egy nagy kő leesett, végre nem vagyok egyedül. De a gyerek is rájött, hogy apa van a függöny mellett, így már nem érdekli sem a lencse, sem micimackó. Egy gyors tátott szájjal elintéztük a fotót és már loholunk is immár hármasban a postára, hogy befizessük a csekket.

Ebédidő. A postán. Délben. Hmm, ilyet még nem láttam, de most jut eszembe, hogy déli országokban van szieszta, biztos ez is egy ilyen hely, úgyhogy beletörődök a zárt ajtó miatt az utcára kígyózó tömegbe. Úgysem vagyunk már egyedül. Örülök, mert legalább ide már nem kell feltépni a babakocsit, a férjem és a gyerek nézelődnek az utcán, amíg anya tejel a hivatalnak. Fél 1-kor pontosan nyitott a kis posta és szinte egy szemrebbenés alatt felfalta a hosszú, sárga csekkes emberkalácsot. Ez tetszett. Az első sikerélmény.

Aztán vissza a kedvenc biztonsági őrös épületembe, ahol immár a férjem nyitotta ki az első duplaszárnyú második szárnyát, és már jött és az őr, hogy becsukja. Dehát, még úgyis kimegyek rajta egy párszor...- gondoltam, felesleges becsukni, mindegy, végülis már tudom magam is, hogy hol kell kiakasztani, hogy kiférjen a babakocsi. Innen már csak egy röpke óra, benne az én mosómedvéket megszégyenítő fürgeséggel és érdeklődéssel megáldott gyermekem etetése, itatása közös családi kép készítése a folyosón a férfi WC előtt, háttérben a lambériával, hamár ilyen szépen kiöltöztünk mindhárman (a férjem minden nap csinosan jár munkába :-), altatás, majd a bűvös 088-as megjelent és máris nyilatkoztunk, aláírtunk és kész is voltunk

. Akár 2, de max. 5 nap alatt elkészül a gyerekem várakozásmentes, kétszeres sürgősségi feláras magyar útiokmánya az akadálymentes magyar közhivatalban.

Kár, hogy ma jutott eszembe, mert már csak két munkanap van a hétből és hétfőn már Ausztriába mennénk. Vajon az én útlevelem érvényes még? Inkább majd a határon nézem meg....

A kánikulában töltött nyári napok, a maguk mindennapi, gyermek körüli feladataival, apró-cseprő döntéseivel irigylésre méltó feladatok a külső szemlélődő számára, de még az ugyanezen idő alatt számítógép előtti munkában görnyedő, irodalétben aszalódó férjeink számára is. A kismamalét. Teljesen ugyanazok az események ismétlődnek minden nap, még ha a környezetet meg is változtatod egy-egy nyaralás, hosszú hétvégés kiruccanás alkalmával, de a fő folyamatelemek ugyanazok: etetés-altatás-pelenka-séta-játék-nyugi van. Ennek ellenére kezdő kismama társaim is osztják azt a nézetet, hogy hosszú hónapokon keresztül mégsincs két egyforma nap, ahol az események azonos időben és tartalommal zajló eseménysorozatot alkotnának. Az átlag kismamáknál. Nem a szuperkismamákra gondolok. A kezdő anyuka reggeltől estig egy döntési fában zötykölődik gyerekével, mint egy pályakezdő szú. Ha megfigyeljük, a legtöbb családban apaszú minden reggel ugyanazon folyamatelemeket veszi sorra ugyanazon tartalommal, ugyanolyan időpillanatokban: mosdás - borotválkozás - fésülködés - anya ébresztés kávéval - ébredő gyerek tisztába tétel - éber gyerek átadás anyának játszásra nagyágyba - állva reggelizés a konyhapultnál - zokni - ing kiválasztás - nyakkendő próbálgatás - nadrág - zakó - cipőfényesítés előszobában - puszi - pápá az erkélyről 8:30-kor. Borotválkozási folyamat Aztán az otthon maradt pályakezdő anyaszú és a kisszú kölyök nekilát a napi teendők dzsungelén áthatolni: kisszú nekikezd rágcsálói teendőinek, megkóstolja az ajtókitámasztó gumit, a tésztaszűrőt, a padlófűtés szabályozó feje pedig épp beleillik a szájába. Anya meg a konyhában turmixol, törli a szétfröccsent ételt a ruhájáról, a csekkekről és a mikró belsejéből, aztán a kisszú vagy megeszi anyaszú kosztját vagy nem. Aztán 10-ig játszik. Vagy délig. Vagy ez vagy az. Meglátjuk. Nem erőltetünk semmit, bár anyaszú próbálja minden idegszálával afelé terelni a gyereket, ami a következő pont lesz az aznapi döntési fán és teljesíti az előfeltételeket, hogy közösen átléphessek a level two-ba: azaz este igyekszel tartalmas ételekkel teletömni a bendőjét azért, hogy ne ébredjen 5-7-ig közös hajnali szúcsaládi játékra, különben reggel 8-kor fekszik vissza aludni és lekésed a délelőtti tücsökzenét a helyi művházban. Próbálod otthon, játszótéren fárasztani a nagyobb étvágy, hosszabb alvás reményében, mert ha a kocsmai késdobálókat meghazudtoló fürgeségű evőeszköz dobálód nem ebédel rendesen, akkor nem fog hosszan aludni és akkor a délutáni bevásárlás mindenki-mindenket-néz túrává változik. Legfeljebb 2 kortyban legurítod a délutáni bevásárlás után magadnak engedélyezett 90 fokos expresszót a garatodon, azért, hogy a csésze felé vetődő tíz kis ujj már csak a zaccot tudja kiborítani a bézs kárpitú székre. És így tovább egészen az egész napot lezáró, egyenletes esti szuszogás beálltának pillanatáig. Anyaszú tervez - persze nem előrébb, mint 6-10 óra - gyerekszú végez. Apaszú mosolyog anyaszú próbálkozásain és minden este igyekszik felvenni a fonalat, hátha a kisszú újabb 'szokására' derült aznap fény. Anyaszú nagy magabiztossággal állítja, hogy akkor iszik sok vizet a gyerek a vacsorához, ha nem ízlik neki, hisz akkor a vízzel próbálja megtölteni szúgyomrát. Aztán másnap a gyerekszú cáfol: 2 deci vizet iszik és 300 ml főzeléket eszik. A 'szokás' szó használata még várat magára. Megnyugtat, hogy nagy biztonsággal felhívhatom bármelyik kismamatársamat egyeztetni, hogy hánytól találkozzuk, de egyik sem tud pontos időpontot mondani arra, hogy 10 órán belül mikor mi fog történni. Lehet, hogy ez is férfiszú és a nőszú közötti különbségből adódik? Lehet, hogy ha a természet férfiagyat adott volna a nőnek, vagy méhet a férfinak, akkor minden kisgyermek atomóra pontossággal enne, aludna, játszana apukája mintájára? Aligha.