Dübbencs

Lesíeltem a Dagályba

Síelni jó! Mire tegnap kibányásztam az autómat a hóból, addigra teljesen úrrá lett rajtam a síelős életérzés. A ruhám havas, bele fújta a szél a havat a kabátom ujjába, a nyakamba. Kellemetlen a hirtelen jött hideg, ahogy a meleg bőrhöz ér, de sebaj, felfrissültem.

A télikabát alatt rajtam a fürdőruha, közben lapátolom a havat az autó tetejéről és egyre nagyobb kupac hó kezd kinőni a földből az autó mellett. Nyeltem a hideg porhót, pedig már a tátva maradt számat is becsuktam. Élvezem a munkát, élvezem a hideget és a mindenfelé kavargó, arcomba csapó havat, amit a nálam erősebb északi szél saját szórakoztatására minduntalan visszafújt rám és a kabátom ujjába. Annyit havat próbálok egyszerre a lapátomra tenni, amennyit csak a vékony műanyag nyél és a gyerekcipelésben fáradt derekam egyszerre elbír. Igyekszem legyőzni az időt, hisz a következő szoptatásig 4 órám volt akkor amikor befejeztem a legutóbbi etetést. Annak már lassan fél órája, és még mindig a házunk előtt vagyok. Végülis már ez is sportnak számít és tovább hajrázok.
De megérte, mert aztán a Dagályba érve ledobáltam magamról a téli ruhámat, és már ugrottam is az évnek a többi szakában fogvacogtatónak mondható 20 fokos, gőzölgő vízbe. A víz forrónak tűnt az arcpirító téli szélből belecsusszanva. Minden relatív. Tovább elmélkedtem úszás közben a téli-nyári hőmérséklet és hőérzet különbségekről, amikor az eredménytelen agymunkámat kikapcsolja egy kellemes kép.
A páratlan hosszok végén egy dolmányos varjú ült és méregette a vízből fel-felbukkanó fejemet: az kerek mozgó golyó a víz felszínen vajon mekkora veszélyt jelenthet? Valószínűleg elkönyvelte egy idő után, hogy én is iszom a vízből, mert később ő is így döntött és ezt követően már bátran lépdelt a kicsapó víz peremén egyet-egyet kortyolva.
A sávot egy 80 körüli hölggyel osztottam meg, de úgy igyekeztem, hogy mindig váltsuk egymást a fordulóknál és ne egyszerre érjünk oda. Láttam, hogy többször próbált szemkontaktusba kerülni velem. Beszélgetni volt kedve, így megvártam amíg a fürdő ezen szegmenségre jellemző, a csikóhal testtartáshoz hasonlatos úszásnemében a következő fordulónál utolért. Azért csikóhal, mert szabad szemmel és úszószemüveggel egyaránt észrevehetetlen bármilyen kéz- vagy lábmozgás, ami körül-belül függőleges testtartást feltételez a vízben és mintegy dacolva a sűrűségi törvényekkel nem süllyednek el, sőt haladnak anélkül, hogy a víz ellenállása komolyabb gondot okozna számukra. Mindig rosszallóan nézik viszont az úszókat, akiktől egy-egy heves kar- vagy lábtempó miatt könnyen vizes lehet a frissen sminkelt arc és a csavarókon száradt haj. Megállt mellettem és feltette azt a kérdést, ami már láthatóan legalább 10 hossz óta furdalta az oldalát: "SZINTÉN NYUGDIJAS JEGGYEL?" - kérdezte őszinte érdeklődéssel. Nincs mese, ezt a kérdést nekem szegezték.
Szemeim elkerekedtek, végigfutott az agyamon, hogy OK, hogy a szülés utáni 6. héten az orvosi kontrollra menet a betegfelvételis hölgy velem együtt örülve megkérdezte hogy "ELSő BABA?". Az még belefért hat héttel a szülés után. Azon is rég túltettem már magamat, hogy a tizenévesek már csókolomoznak a harmincasoknak. Nyugdíjasnak viszont eddig még nem néztek. Belekapaszkodtam az egyetlen kéznél lévő mentőcsáklyámba: az úszószemüveg és az úszósapka torzíthatnak és talán a sávtársam sem mérte fel tökéletesen a helyzetet.
Rezzenéstelen arccal válaszoltam: "Nem. Rendes napijegyet vettem." A hölgynek ezzel viszont korántsen adtam egyértelmű választ, tovább kérdezett: "Orvosi rendelvényre vettem a jegyet?" Tovább bizonygattam, hogy én biza felnőtt, teljesárú jegyet vettem. Aztán amikor megértette, akkor már csak azt firtatta, hogy ha már a medencében egyedüliként így jártam, "akkor viszont egész napra maradok, ugye?" "Dehogy, hisz vár otthon a pici baba és meg kell szoptatni." "De a meleg vízbe, azért csak átmegy?" - aggódott tovább a jegyek ár-érték aránya felől a kedves hölgy, de láthatóan nem fért a víz által egyáltalán nem érintett kobakjába, hogy ki az aki egész árú jegyet vesz és csak egy órát úszik.... Aztán végül otthagytam a gondolataival, mert közben fázni kezdtem. Az erős szélben a víz hűvösebb volt, mint máskor.
Ő meg ott gubbasztott az 50 méteres medence szélén ámuló, pirosra rúzsozott szájjal, hatalmas lencséjű napszemüvegében, korosztályához és persze a Dagály divatdiktálóihoz dukaló piros fodros, úszósapka helyett inkább úszókalapnak nevezhető fejfedőben és zavarodottan rendezgette aranyékszereivel együtt a gondolatait is az iménti diskurzusról.

Szóval ilyen nagy kalandok érik a két szoptatás között otthonról kiszabaduló kismamaembert a Dagályban. Mielőtt a nyirkos bőrömre megpróbáltam volna visszarángatni a téli gúnyámat sietősen visszacsattogtam a köntösöm zsebébe rejtett fényképezőgéppel a medencéhez és már kattogtattam is gépemet, hogy otthon meg tudjam mutatni mindenkinek milyen is az a dagály életérzés. Aztán a 'szokásos vizes haj a nagy kapucni alá' és máris kilőttem a parkolóból.
Az Árpád-hídon még megcsodáltam a zajló Dunát. Úgy néztem a lassan vánszorgó jégtáblákat, mint azok a rabok, akiket átszállítanak egyik fegyintézetből a másikba és 10 perc erejéig megcsodálhatják a természet éppen akkor látható csodáit.