Nem munka- és még csak nem is füstmentes, hanem egy akadálymentes hivatalra számítottam, amikor megérkeztem ma délelőtt életem első gyeremkének élete első útlevele igénylésére a legnagyobb hazai okmányirodába. Az előttem álló sorra gondolva, nőes mini ruhámhoz illetlen, öles léptekkel fogyasztottam a járdát az autóm és a hivatal ajtaja között. Nem több, mint két lépcsőn és egy fémküszöbön áttolva a babakocsimat meg is tudom a biztosági őrtől, hogy mégis kell fizetni a parkolásért, noha én akárhogy is néztem, nem találtam a megszokott kék oszlopokat. Hát persze, itt fém színű és alacsonyabb, de aztán az orrom előtt lévőre elnézően rábök a kedves fiatal ember és már tolatok is a babakocsimmal hátra, le, ipszilonban a lépcsőn, hogy leolvassam a messziről nem látható telefonszámot a parkolás megkezdéséhez. Aztán végül közelebbről sem látom.

Ahha, egy másik parkolási társaság másik rendszerével állok szemben, amire nem jó az én gondosan feltöltött parkolási egyenlegem. Jön hát az apró, majd vágta vissza a szélvédőhöz, majd ismét a hivatal felé veszem az utam, immár több poroszkáló autót leelőzve. A  babakocsim, vagy a tempóm láttam átengednek, elengednek, beengednek. Felkapaszkodom a második sor lépcsőn is, aztán kinyitnak kedvesen egy duplaajtó csukott szárnyat és máris bent vagyok a teremben, ahol villámgyorsan kiderült, hogy éppenséggel ide majd néhány nappal később kell csak jönnöm, a már kész útiokmányt átvenni. Szóval tolatás le a lépcsőn, elengednek, félreállnak, megállnak, megvárnak.

Tovább egy kapuval vár az okmányiroda újabb épületrésze, ahová szintén csak az a három centi hiányzik, hogy beférjen a babakocsi kereke az ajtófélfák között. Ismét segítségkérés, bár ezúttal a kalitkájából rám sem néző biztosági őr durván rámrivall, hogy a megfelelő kis résen dugjam be a fejemet a kalitkája, hogy hozzá beszélek és ne az üvegen keresztül magyarázzak. Szerencsére a kolléganője érti így is és már ugrik is és beenged. Egészen 3 métert tudtam tolni a gyerekemet, aztán újabb ajtó..Ekkor inkább elszánt padlófék, elhagyom egyetlen gyermekem a babakocsijával és az azon lógó táskámmal együtt: a lila köd leszállt anyára, hogy végre megnyomhassa az ajtó túloldalán lévő jegykiadót, hisz már legalább 20 perce parkoltam és végre szeretnék sorban állni ÉN IS! Végre! Megtaláltam! Egy újabb kétszárnyú ajtó mögött, közvetlenül a kávé autómata mellett.

Ez jó hír, ha sokáig kell várnom, legalább kávét tudok venni, mert a kiírás szerint az elsőként felpróbált épületrész 1. emeletén lévő, kb 25 lépcsős büféről az elmúlt 20 percben letettem.

Vissza a helyemre, végre sorban állok. Felmérem a tömeget, a székeket, a kijelző bent én kint a folyosón két duplaszárnyú ajtó között. Diszkrét hangjelzés után kutatok a moraljásban, ami segít majd felfigyelni a hol lassan, hol gyorsabban csordogáló számokra a kijelzőn. Vagy az ajtóban a küszöbön állva, vagy bentről látszik a kijelző. Bemenni bonyolult, inkább a küszöbön állom el a ki-be menő forgalmat.

Persze ennek a pozíciónak a legnagyobb előnye, hogy szemem fénye legalább addig bizonyosan megmarad a babakocsiban, amíg a ki-be járkálók rá-rá mosolyognak, egy-két kedves szót odadobnak neki, esetleg a talpát cirógatját. Addig anya is nyugiban várja a következő kihívást. Megjött a számom. Duplaajtó mellől két fiatalt elküldök, kitárom egyik kezemmel az egyik szárnyát, másikkal a másikat, a lábammal és a hasammal pedig próbálom tolni a babakocsit, míg végül a fiatalok eszmélnek és megfogják az egyik szárnyát. Felhajtok a rámpára, be a kutricába és már terítem is a fehér szöszös pelust a dögös fekete ruhámra, hogy kisfiamnak tökéletes hátteret biztosítsak a fotón. Cuki néni próbálja micimackóval a lencse felé irányítani kisfiam amúgy is érdeklődő tekintetét. Ekkor apa megjött, huuhh, egy nagy kő leesett, végre nem vagyok egyedül. De a gyerek is rájött, hogy apa van a függöny mellett, így már nem érdekli sem a lencse, sem micimackó. Egy gyors tátott szájjal elintéztük a fotót és már loholunk is immár hármasban a postára, hogy befizessük a csekket.

Ebédidő. A postán. Délben. Hmm, ilyet még nem láttam, de most jut eszembe, hogy déli országokban van szieszta, biztos ez is egy ilyen hely, úgyhogy beletörődök a zárt ajtó miatt az utcára kígyózó tömegbe. Úgysem vagyunk már egyedül. Örülök, mert legalább ide már nem kell feltépni a babakocsit, a férjem és a gyerek nézelődnek az utcán, amíg anya tejel a hivatalnak. Fél 1-kor pontosan nyitott a kis posta és szinte egy szemrebbenés alatt felfalta a hosszú, sárga csekkes emberkalácsot. Ez tetszett. Az első sikerélmény.

Aztán vissza a kedvenc biztonsági őrös épületembe, ahol immár a férjem nyitotta ki az első duplaszárnyú második szárnyát, és már jött és az őr, hogy becsukja. Dehát, még úgyis kimegyek rajta egy párszor...- gondoltam, felesleges becsukni, mindegy, végülis már tudom magam is, hogy hol kell kiakasztani, hogy kiférjen a babakocsi. Innen már csak egy röpke óra, benne az én mosómedvéket megszégyenítő fürgeséggel és érdeklődéssel megáldott gyermekem etetése, itatása közös családi kép készítése a folyosón a férfi WC előtt, háttérben a lambériával, hamár ilyen szépen kiöltöztünk mindhárman (a férjem minden nap csinosan jár munkába :-), altatás, majd a bűvös 088-as megjelent és máris nyilatkoztunk, aláírtunk és kész is voltunk

. Akár 2, de max. 5 nap alatt elkészül a gyerekem várakozásmentes, kétszeres sürgősségi feláras magyar útiokmánya az akadálymentes magyar közhivatalban.

Kár, hogy ma jutott eszembe, mert már csak két munkanap van a hétből és hétfőn már Ausztriába mennénk. Vajon az én útlevelem érvényes még? Inkább majd a határon nézem meg....