Hónapokon át húzódó, tompa hasfájásommal körbejártam a hazai orvostudomány jelentősebb, Budapesten fellelhető intézményét. Nem állítom, hogy mindegyik vizsgálatot végigcsináltam, akadt olyan hely is, ahonnan a megállapodott időpont ellenére inkább jobbnak láttam mégiscsak elillanni.

Négy antibiotikum kúrát követően, az eset kapcsán felkeresett negyedik orvos azt javasolta, hogy nincs mese, a gyógyszer nem megoldás, máshogyan kell a problémához közelíteni. Vissza kell venni a tempóból, ki kell zökkenteni kis életemet a megszokott kerékvágásból.

Más ötletem nem lévén, hallgattam rá és a síszezon kellős közepén január végén széles mosollyal az arcomon megérkeztem kishazánk egyik legszebb hegyvidékén fekvő, anyagi hátterünktől függően kórháznak, szanatóriumnak vagy akár wellness hotelnek is nevezhető intézményébe.

Flottul beosztottak minden kezelésre három hétre előre hétfőtől szombat délig. Átlagosan napi négyféle kezelés szerepelt a kezembe kapott kis papír könyvecskén, melybe a kezeléseket követően pecséteket kell gyűjtögetni a különböző kezelő ’állomásokon’, hasonlóan a kéktúra pecsételő helyekhez. Igaz minden nap 3 óra környékén megáll a pecsétgyűjtő túra és csendben hibernálódik másnap reggel 7-ig.

A Főorvos Úr röviden elmondta a kórházi kis életem házirendjét: minden reggel 9-kor vizit, 13 órakor ebéd, mivel a kettes csoportba tartozom. Kérdésemre, hogy hány óráig lehet ebédelni, utólag visszagondolva egyértelmű volt a válasz: 13:00 órakor van az ebéd és nem 13 órától. Az első napon 13:02 perces érkezésemmel utolsóként léptem a levest kanalazó emberekkel teli ebédlőbe. Ehhez a miliőhöz illően a kórház büféje egyik nap délelőtt, másik napon délután van nyitva, az újságárus csak pénteken és szombaton délelőtt nyit ki, de kaparós sorsjegyért le kell menni a faluba, azt nem hozza fel, nehogy az a vád érje, hogy előre kiválogatja a nem nyerő szelvényeket. (?!) Huhh, megkönnyebbültem, amikor arra gondoltam, hogy a laptopom nálam van.

Rövid idő alatt világossá vált számomra, hogy a legfontosabb ember ugyan a Főorvos Úr, de leginkább a Diszpécserrel kell jóban lennem, akinek az a dolga, hogy az intézmény valamennyi ott tartózkodóját beossza az egyes foglalkozásokra figyelembe véve a kezelések után szigorúan betartandó pihenőket, étkezési rendet, netán egyéni óhajokat is.

A diszpécser legnagyobb fegyvere a radírgumija. Ezzel törli ki ugyanis a ceruzájával előre már beírt, kezelésre előjelzett neveket az eredetileg fehér, de a sok radírozástól már elszürkült kemény rajzlapokról és írja át a te nevedre, ha szépen mosolyogsz.

Én azonban már az első 24 órában máshogyan oldottam meg ezt a kérdést: rögtön az első kezelést követőn hason szánkáztam le majd’ 180 centis testemmel a főlépcsőről az előtér fényesre mosott kövére, egyenesen a recepció elé. Jó szokásomhoz híven éppen egy e-mailt küldtem el a telefonomról és kiderült, hogy mégsem ott ért véget a lépcső, ahol sejtettem azt az e-mail elküldése közben. Innen kezdve egyértelmű volt, hogy maradok három hétig, mivel nemhogy a gázpedált nem bírtam volna kinyomni, de a szimpla járás is nehézségekbe ütközött.


Így aztán mindenki nagyon nagy szeretettel fordult felém, ha odabicegtem hozzá és ’ilyen fiatalon már itt tart’ arckifejezés mellett már buzgón radíroztak is és újraütemeztek, előreengedtek, kinyitották az ajtót.

Amikor sántikálásom okát elmeséltem a napok múlásával egyre ismerősebbé váló helyi arcoknak, mindenkiből megkönnyebbült kacaj szakadt fel: ’Ezek szerint mégsem egy súlyos csípőprotézis műtét után vagy?’ vagy ’Mégsem volt autóbaleseted?’ ’Na, én meg azt hittem, hogy veleszületett rendellenességgel kezelnek’.

Ott tartózkodásom harmadik estéjén szólt a férjem, hogy odahaza meghozta a postás a hivatalos értesítést a kórháztól, hogy mehetek a telefonon előzetesen egyeztetett időpontban. Tudtam én, hogy érdemes megelőlegeznem a bizalmat.

A napok-hetek során egyre jobban megismert kedves kis pajtásaim egyik része jellemzően wellness hotelként használja a kórházat és szolgáltatásait. Évente visszalátogatnak, lehetőleg ugyanabban a hónapban, hogy mindig ugyanazon ’betegtársak’-kal találkozhassanak. Egyik esti raffia party-jukra meghívtak engem is, az volt az idei szezonzárójuk (a raffia kosárfonásra használt mezőgazdasági kötöző anyag).

220 Forint ellenében rögtön be is vásárolhattam volna egy köteg raffiából, ha nem tudnám abbahagyni az első oktatást követően a fonást, de inkább visszautasítottam azzal, hogy ’Ááá, az ilyenekhez nekem nincs türelmem!’. Így aztán csak a partvonalról figyeltem őket és hallgattam, ahogy megosztják egymással a banyalázzal, az unokák hasat kivillantó öltözködési szokásaival és a sötétedés utáni autóvezetéssel kapcsolatos félelmeiket, tapasztalataikat. Nagyon aranyosan érdeklődtek mindeközben tőlem, hogy milyen busszal érkeztem Budapestről és hányszor kellett átszállnom, hányas a szobám és milyen a szobatársam.

Mivel nem szerettem volna, hogy kidobjon magából ez a kis közösség, ami tényleg nagyon lélekmelengetően lassú és emiatt annyira szeretetreméltó közeg volt, ezért úgy elkezdtem hazudni, mint a vízfolyás. Pedig valójában autómmal érkeztem és egyáltalán nem is aludtam a kórházban, hanem valójában az út túloldalán lévő háromcsillagos hotelben félpanzióval szálltam meg. Magam is elcsodálkoztam néha, hogy nem tűnik fel nekik, hogy mindig kabát van nálam, amikor a kezelések között összefutottunk, vagy pl. soha nem látnak engem reggelinél és vacsoránál sem, de hát nem ez a lényeg. Legnagyobb élmény mégis az volt, amikor a kiscsapatot számítógépezni tanítottam a hallban a 300Ft/30 percért igénybe vehető interneten. Bár mindenki nyugdíjas volt, de valamennyiüknek volt e-mail címe, kívülről fújták a gyerekeik, unokáik e-mail címét, viszont abban kérték a segítségemet, hogy gépeljem be a levelet, amit előre papíron megírtak az otthoniaknak, mivel a betűket nemigen látják.

Az egyikük az egész heti órarendjét begépeltette velem, hogy ’aszongya’ hétfőn 8.45-től 9.00-ig timsó fürdő, 9.20-9.26-ig bioptron lámpás kezelés és a többi. A levél végén kérte, hogy az ’Édesanyátok’-at nagy betűvel legyek szíves írni.

Annyira irigyelnivaló módon nem siettek sehová és annyival hosszabb reakcióidővel élik át a világot, hogy még a napi két, erős feketémről is leszoktam, azért hogy hozzájuk és ezáltal az egész környezethez hasonulni tudjak. Nem volt hová sietni.

Pajtásaim másik tábora közelebb állt hozzám ugyan érdeklődésben, korban, életvitelben, de emiatt számomra nem is voltak annyira izgalmasak ebben a lelassult oázisban.

Sokkal izgalmasabb csapatnak tűnt viszont a kórház teljes személyzete. Tetszett, hogy nem értékelik túl az üzlet és a profit jelentőségét: az informatika, a kontrolling és a szociális munkás egyetlen közös névtáblával rendelkezett a közös, 5 nm-es irodájuk ajtaján, amit rögtön el is küldtem kontroller férjemnek mms-ben, hogy nehogy túlértékelje munkája jelentőségét.


Miközben a 42 fokos iszapban mozdulatlanul feküdtem nyakig bebugyolálva, ugyanaz a kezelést végző hölgy, aki rám pakolta a melegítő terheket, kedélyesen ontotta magából a szex vicceket az épp kezelés alatt lévő három kezelt hölgy számára és mivel vetésforgóban váltottuk egymást, ezért aki lemaradt egy-egy vicc elejéről, annak el lehetett mondani azt újra. Vesztemre a végén már csak én maradtam egyedül a helyiségben, így minden viccen egyedül kellett mulatnom. Fellélegeztem, amikor elmentem zuhanyozni és jeleztem a kedves szex vicc gyárosnak, hogy most egy ideig nem fogom hallani a víz miatt. Ő nagyon készségesen odaállt a zuhanyfüggöny elé és onnan mesélt tovább.

Később rá kellett jönnöm, hogy ez tartja egyazon nagy közös vérkeringésben az épület különböző szárnyai között kerengő kollégákat.

Korombeli kispajtásaimhoz kártyapartira voltam hivatalos este 6.45-re a 105-ösbe. Előkerült a mogyoró, a narancs és a mandarin is, majd megjött az esti nővérke, aki férfi volt és meglátva a három makaózó hölgyet a pici asztal körül összetömörülve, egyből ihletett merített belőlünk és ő is nekilátott a kimeríthetetlen szex vicc mesélésnek. Végül úgy sikerült nála elzárnunk a csapot, hogy felhívtuk a figyelmét, hogy Aranka néni, akinek szerette volna beadni a szokásos esti szurit, már hazautazott, mivel lejárt a három hetes kezelés.

Az én kezelésem három hete is hamar elröpült. Kezdeti félelmeim hamar elillantak. Legnagyobb megdöbbenésemre a szigorú napirendi kötöttségek, valamint a budapesti kis életemben megszokott, biztonságot adó pörgés hiánya mind-mind kikapcsolt, leállított, megállított. Feltöltött azáltal, hogy más idődimenzióba terelte megszokott napi rutinjaimat és nemhogy visszakapcsoltam még egyet a képzeletbeli sebváltómon, de mintha a három hét legelején dobott lépcsős szaltóm is abban akart volna engem segíteni, hogy felvegyem az itteni tempót. Sikerült és a kezelések hatására elmúlt az eleinte krónikusnak diagnosztizált gyulladásom is. Azóta tartom az előírt sebességkorlátozást.