Kemény telünk van, jól kifogtuk életem első gyermekével. Szegény gyerek, lehet hogy már meggondolta magát és inkább visszamenne a hasamba. Nem tudhatta előre, hogy a kinti világ csak öltözésből és vetkőzésből áll, három-négy réteg naponta 2-3-szor a minimum teljesítményünk. Már hónapok óta. Kivéve, amikor olyan az idő, hogy kimenni sem lehet. Most épp vasárnap óta nem is voltunk odakint, bentről nézzük a hőmérő higanyszálát, hogy mikor éri el -5 fokot. Akkor már ki lehet vinni a gyereket anélkül, hogy komolyabb fagyási sérüléseket kapna. Nagyon szép az igazi kemény tél, gyerekkoromat juttatják eszembe a nagy hideg telek, amikor rendszeresen a hideg folyóvíz alatt vártam, hogy visszatérjen a vérkeringés a sok hóemberépítéstől megdermedt ujjaimba. Persze volt, hogy a buszmegállóban lehűlt talpamat olvasztottam hasonló módon, volt hogy a szánkóhúzástól begörbülve maradt ujjaimat próbáltam egyengetni a víz alatt. Ha a meleg radiátorra vagy a nyári konyhában lévő kályha fölé tettem ilyenkor a kezemet, az jóval fájdalmasabb olvasztás volt. A legjobban a kis Simson motoron ülve tudott az ember keze lefagyni, amikor esténként elvittük motorral az ugyanabban az utcában, csak 123 számmal hátrébb lakó nagyapámnak a vacsorát. Mégsem hagytam volna ki egy ilyen esti motoros túrát a havas, csúszós Zrínyi utcában. A közvilágítás lámpáinak fénycsóvái alá érve mindig elkerekedett a szemem, hogy estére milyen tükörsima lett az úton lévő jég és hó egyvelege. Aztán ismét sötét, amíg be nem érünk a következő lámpa által hóba rajzolt meleg fénykörbe és így tovább az uticélig.

A másik kedvenc foglalatosságom az ugyanezen útvonalon lévő, estére kivilágított karácsonyfák megszámolása. Errefelé mindenki az utcafronti ablakba állítja ma napig a karácsonyfáját és a redőnyt sem húzzák, épp azért, hogy minden elhaladó megcsodálhassa a karácsonyfa fényeit. Amikor valamelyik nővéremmel együtt utaztam a piros ezerkettes Zsiga hátsó ülésén, akkor persze meg kellett osztani a karácsonyfák megszámlálását és egyikőnk a jobb oldali, míg a másik a bal oldali fákat számolta és az út végén az nyert, akinek az oldalán több karácsonyfát állítottak fel. Így hát érthető, hogy ennyi látnivaló mellett a legkevésbé sem figyel az ember az ujjak melegen tartására. Emlékszem, hogy a hosszú téli estéken mindig megengedte anyukám, hogy almát süssek a nyári konyhában lévő kiskályha platniját és a félhomályban türelmesen vártam, hogy minden oldala átsüljön az alma oldalán forrón lecsurgó, sistergő nedvességtől szóló táncot járó almámnak. Legalább ugyanennyi idő volt, amíg ehetőre hűlt, de megérte.

Egész év során ilyenkor voltak a legszebbek a csillagok, minél hidegebb volt, annál kevesebb felhő volt és annyi csillag volt az égen, hogy már-már abbamaradt az ember vacogása, mert azt érezhette, hogy a nagy csillagdunyha jól betakarja a hideg elől.

Legutóbb gyermekkoromban voltam olyan közel a természethez a nap 24 órájában, mint most.