Dübbencs

Ne légy ennyire ösztönlény! - hallani néha kollégáktól, főnöktől, barátoktól, férjektől. Jellemzően bennünket, nőket ér a feddés, hogy túlságosan az érzéseinkre hallgatunk ahelyett, hogy osztanánk, szoroznánk élve a lineáris algebra és a bináris számrendszer adta lehetőségekkel és az objektív eredmény alapján döntenénk egy adott helyzetben. Jóindulatú bírálóink javító szándékú figyelmeztetései csak bennünket próbálnak óvni a csalódástól, a konfliktustól. A környezetünk által ilyetén módon megfogalmazott elvárások hatására egyre inkább érzelmi alapú döntésektől mentes életet él a mai ember lánya. Környezetünket és bennünket is nagyban segít az újfajta énünk kialakításában a média különféle csatornáin a ráérő kismama-agyféltekénkbe csorgatott 'tudatos szülő=jó szülő' kommunikációs és marketing folyam is. 

A XXI. század nagyvárosi, kisvárosi és falusi emberét egyaránt befolyásolja a tömeges babakommunikáció. Mindenki úgy indul, hogy jó szülő szeretne lenne, ezért büszkén követi a boltokban 'ingyen' osztogatott tanácsadó füzetek útmutatásait arról a 983 nélkülözhetetlen dologról, ami a gyerek önfeledt boldogságához hozzájárul és történetesen kapható is az adott üzletben. Most éppen egyedülálló módon 15%-kal olcsóbban. Minél is olcsóbb? Annál biztosan nem olcsóbb, mintha nem vennél semmit. Annál mindenképpen kedvezőbb, mintha a szomszéd üzletben veszed meg a konkurens gyártó hasonlóan tudatos szülőknek szánt termékét. Anya mérlegel, összehasonlítja másik bolt, másik gyártó termékével és végül a "Vegyek, vagy vegyek?" döntésből végül is anya győztesen kerül ki: megvette, amit hallott, olvasott, javasoltak neki. Anya büszke, környezete büszke, hogy tudatos vásárló, körültekintő anyamadár.

Természetesen a tudatos szülő egyik legfőbb hajtóanyaga a bizonytalanság, hisz nincs is jobb gyógyszer a holnap ismeretlen és bizonytalan helyzeteire, mint a ma megvásárolt, neves gyártók által szavatolt biztonság, kényelem, fejlődés. A bizonytalanság talajára marketing munkások által gondosan elültetett magvak pedig nagy százalékban talajt fognak és előbb-utóbb a cégnek profitot, a kollégának bónuszt, anyunak meg magabiztosságot hoznak.

Így aztán veszünk ivást tanító csőrös poharat, járást segítő gumis talpú zoknit, ferdített talpú lépéskönnyítő cipőt, fogzáskönnyítő rágókát és készségfejlesztő játékot, mert gyermekünk enélkül nehezen tanul meg mindent és sajog a szívünk, ha gyermekünknek szenvednie kell. Kár, hogy mi mindannyian egy szenvedések közepette felnőtt generáció vagyunk, hisz a most kisgyerekes szülő üveg kávés pohárból tanult inni, nyáron mezítláb járt, mitöbb földön kúszott, homokot evett és esetleg még a nadrágját is bepiszkította, amíg csak az időjárás megengedte, fémkanalat szopogatott, ha jött a foga, és fejlesztendő a készségeit kipakolhatta a fazekakat a legalsó fiókokból.

Sebaj, mi jobb szülők szeretnénk lenni! Így elfeledkezünk arról, hogy 3 éve még nem is létezett isofixes gyermekülés, ma viszont már minden kismama kívülről fújja az osztrák és svéd törésteszt eredményeket. 24h-ban gyermekünk homlokára tapasztott lázmérőt, fürdővíz hőfokmérőt, páratartalom mérőt használunk bizonytalanságunk feloldására és ha tehetnénk 72 órán belül 500 betegséget tesztelő vér- és vizeletanalizátort működtetnénk a kamránkban, közvetlenül a felszerelt babamasszázs és tücsökzene szoba mellett, hogy bizonyosságot szerezzünk gyermekünk mindenkori egészségi állapota felől.

Valószínű a mi gyerekeink is megtanulnak járni, írni, olvasni és boldogságuk nem a járás-, írás- és olvasássegítő eszközök mennyiségén és minőségén, hanem a szülői odafigyelésen és szereteten múlik majd. Azon az ösztönön, ami minden nőbe bele van programozva úgy, hogy azt eddig csak a XXI. század Kotler könyvön nevelkedett marketingesei tudták felülírni.

Az, hogy mennyire sikeresen tudják felülírni a marketinges, értékesítő és kommunikáció szakemberek az anyák gyermeknevelési ösztöneit pusztán a szülők anyagi helyzetétől függ.

Tudatos szülő ma az, aki anyagiakat nem kímélve fejleszti, óvja, tanítgatja gyermekét, pedig éppenséggel azt a szülőt is illethetné a tudatos jelző, aki hagyja, hogy kínai gyártók kezei által készített termékek helyett a természet, a környezet és a józan paraszti ész nevelje a gyerekét. De az árral szemben egyikőnk sem szívesen úszik.

Ki ne kapott volna már jóindulatú, szelíden erőszakos tanácsokat gyermeke neveléséhez a rokonságtól, baráti körtől vagy az utca népének ismeretlen képviselőjétől. Hisz ki ne érezné azt, hogy ha már van egy gyereke, vagy a szomszédnak van gyereke, vagy a kollégája szomszédjának van egy gyereke, akkor ez ne lenne elegendő élettapasztalat ahhoz, hogy a pályakezdő kismamákat és kispapákat aranyat érő tanácsokkal lássa el.

Az aranyat érő tanácsok boldog nyertesei pedig egyéni vehemenciától függően őszintén bólogatnak, átlátszóan mosolyognak, lerázóan morognak, nem titkoltan szemöldök-ráncolnak, vagy egyértelműen visszautasítják az aznapi szerencsesütiben talált tanácsot.

Akárhogy is reagálunk, a tanács már kiosztódott, így elérte célját: a tanácsadó elégedett, hogy élettapasztalatával példát mutatott, újat tanított, fontos személyiséggé vált egészen 15 másodperc erejéig. Ennyi idő alatt rengeteg életbevágóan fontos tanácsokat kaphat a gyanútlanul bóklászó fiatal anya a pénztárostól, a sorban előtte és mögötte várakozóktól, a fagyasztópult árufeltöltőjétől, vagy a játszóházban gyermeke mellett tébláboló, társaság-vadász anyukától. Ők mindannyian igyekeznek átadni életük 1-60 évvel ezelőtti szeletének aktuális élethelyzetre vonatozó tapasztalatát a szerintük láthatóan tanácsokra szoruló anyuka és gyermeke szebb jövője reményében.

Különben honnan is gondolnánk, mi pályakezdő anyukák, hogy a pénztártárnál vigyázni kell, nehogy bekapja a gyerek a szájába a pénztáros kezéből aláhulló aprópénzt. Sorban álló embertársaink segítsége nélkül hogyan is vennénk észre, hogy a gyerek megpróbálja a szalagra kirakott árut elérni a bevásárlókocsiból, aminek végzetes következményeként akár le is emelheti onnan azokat?! Ki, ha nem a fagyasztópult árufeltöltője tudja egyedül az univerzumban, hogy a gyerekemnek alig van haja és egy fejfedőt kell tenni reája, hisz a bolt ezen traktusában hidegebb van ám, mint másutt. A kifliket pecázom éppen az üvegvitrin mögül, amikor egy ismeretlen jóakaróm benyúl a babakocsiba és lehúzza az alvó gyerekem arcáról az áruházi fény tompítása miatt odatett textilpelenkát, felébresztve őt ezáltal. Szerinte megfulladhatott volna a gyerek a textilpelus alatt és várja, hogy megköszönjem életmentő gyermekébresztő akcióját. Megköszönöm a segítséget és megelégszem két kiflivel is, mielőtt az önkéntes életmentő kicsatolná a nyöszörgő gyerek biztonsági övét is a fulladásveszély miatt. Még az autónál körülnézek, hátha utánam jött felhívni a nyilvánvalóan szeleburdi figyelmemet a légzsák és a bébihordozó egymás kizáró alkalmazására.

A legkeményebb dió mégis a legapróbb deviancia kezelése. Végképp korrigálandó céltáblává válunk ugyanis, ha gyermekünk - az ortopéd szakorvos javaslatára ideiglenesen - kacsaláb hordja a játszóházban a szandálját, ha lassan múlik a gyerekünk fejére a szüléskor nőtt dudor, vagy ha ősztől tavaszig ekcémás foltoktól piros a gyerek arcbőre, hogy komolyabb elváltozásokra ne is említsünk.

Nos, ez a cím aztán már igazán tekintélyt parancsoló, ugye? Pontosan ez volt az alkotó szándéka is, hiszen jelen esetben az átlósan alattam lakó főállású háztartásbeli, egy 24 éves hölgyé, akinek első ránézésre a plasztikai sebész keze ügyessége által formált ajkát ez a mondat elhagyta. Második ránézésre pedig láthatóan kizárólag az agyát nem kezelte eddig plasztikai sebész. Ő ugyanis szívéből szól, amikor a chivava kutyája életére esküdik, hogy nem szponzorálta őt egy bizonyos Kornél 16 éves korában. Mivel Dandy velünk együtt él, így látom, hogy bizony kisfiam is megirigyelhetné, hogy mennyit van a Dandy 'anyukája' ölében, milyen szépen járatják és bizony kozmetikushoz, fodrászhoz, fotózásra is kíséri anyut. Így már érhető, hogy miért az eskü. Ezen érv felett minden vitapartnernek fejet kell hajtania. Így aztán mostantól a férjemmel a kamion komolyságú ügyekben ezentúl mi is így fogjuk biztosítani egymást komolyságunkról: Eskü Dandy életére?

Eljött az idő a közönség segítségének igénybevételéhez. Gyermektelen koromban mosolyogva hallgattam és csodáltam azon szülők türelmét, akik mint egy pontos bumeráng ugyanazokat a köröket újra és újra képesek voltak lejátszani gyermekeikkel hosszú éveken keresztül is.

Amikor az első gyerekem megszületett azt gondoltam, hogy nem fogok túl sok útjelző karót leverni neki a földbe, hanem igyekezni fogok nagy és önálló teret engedni neki a veszélytelen dolgok egyéni megtapasztalására, kis környezete törvényszerűségeinek szabad felfedezésére. Ezért aztán hagytam, hogy a gyerek megkóstolja a homokos műanyaglapátot, nem estem pánikba, ha homokot szórtak a hajába a játszótéren, vagy vadonatúj cipőjével ugyanabba a pocsolyába elölről, hátulról és oldalról is beletrappolt. A babakocsi és a tolható műanyag tricikli ruhakímélő sétálási segédeszközök helyett inkább azt választottam, hogy nyakig koszosan ugyan, de önállóan változtassa a helyét a gyerek, kússzon a földön, hemperegjen a füves domboldalon, essen-keljen onnan kezdve, hogy talpra állt és járt.

Azt gondoltam, hogy árt a kicsi felfedezőszellemének, ha úton-útfélen 'Nem!'-ek, 'Vigyázz!'-ok, 'Jujj, piszkos!', 'Jujj, koszos!', 'Jujj, dob el!'-ek kövezik az első séták útvonalait. Így aztán gyerekem utoljára 1 éves korában látta a babakocsiját, azóta is (most 2,5 éves) csak saját térdén, hasán, lábán, motorján szeret közlekedni. Túrákon akár több kilométert is képes gyalogolni, ha jó a gyerektársaság. Általában nem sír, ha elesik, megbotlik, vagy elveszti egyensúlyát, ügyes mozgását, ruganyosan korrigált eséseit mindenki megcsodálja, aki csak látja.

Aztán eljött az idő, amikor be kellett látnom, hogy bizony nem lehet az életre megtanítani a gyermekemet anélkül, hogy ne lenne az életének legalább az első szakasza 'Nem!'-ekkel, 'Vigyázz!'-okkal, 'Jujj, piszkos!'-okkal, 'Jujj, koszos!'-okkal, 'Jujj, dob el!'-ekkel teletűzdelve. Hisz egyrészt honnan tanulhatná meg a reá leselkedő veszélyek ez a bátor gyermek, másrészt pedig a kistesó megérkezésével már az én türelmemet is próbára teszi az önfeledt játszás miatti napi 3-4 átöltözés.

Így aztán többé-kevésbé én is beálltam a sorba és szurkálom azokat a bizonyos útjelző karókat a gyermekem előtt haladva, nap, mint nap.

Egyet kivéve.

"Nem akarom, hanem szeretném." "Kislányom, tudod te, hogy mekkora különbség van a 'szeretem' és az 'akarom' között?!" "Soha nem mondunk olyat, hogy 'akarom', hanem azt mondjuk, hogy 'szeretném édesanyám', vagy azt, hogy 'szeretném édesapám'." Akik tudják folytatni az alábbi felsorolást, azok bátran tegyék meg ezt és kérem szépen, hogy magyarázzák meg nekem, hogy miért gondolják, hogy problémát jelent az, ha egy gyerek a dolgait 'akarom'-mal akarja és nem 'szeretném'-mel akarja.

Az én környezetemben vannak családok, ahol erre kifejezetten utaznak a szülők és már az épp csak, hogy beszélő gyermekkel is a mindennapi játszmák része ez a lingvisztikai, ill. szemantikai, iskolai nyelvtan órákon tárgyalandó különbségtétel a két szó között. Sokszor felszisszennek még az ismeretlen ismerős arcok is a környezetemben, amikor az éppen ezen különbségtétel kapcsán éhgyomorra szópárbajozó szülő és 2-3 éves gyereke reggel 8 és 9 között a bölcsőde előszobájában próbálják láthatóan sokadik alkalommal tisztába tenni ezt a kérdést és én, felelőtlen szülő pedig nem javítom ki saját gyerekemet, amikor az jelenlétükben az 'akarom' szót használja a 'szeretném' helyett.

Nálunk egyelőre nincs tiltólistán az 'akarom' szó. A gyerekem hol egyik szót használja, hol a másikat, ahogyan az anyja is és az apja is. Utóbbi kettő úgy hiszi, hogy tisztában van a két szó jelentésbeli különbségével, de úgy gondoljuk, hogy ahogyan a magyar nyelv összes többi szavát, így ezt a kettőt is majd előbb-utóbb helyesen használja a gyerek azáltal, hogy környezetében elsajátítja azokat a helyzeteket, amikor az egyiket vagy a másikat kell választania. Akkor, amikor már elég érett lesz hozzá.

A szegény 'akarom' alul maradt ebben a küzdelemben, pedig én azt gondolom, hogy az életben a gyerekemnek nem elég szeretnie azt, amit el szeretne érni, hanem nagyon erősen akarnia kell azt. A kiskorú ösztönlények életük kezdetén még az érzéseik, gondolataik kifejezését a lehető legőszintébben, a legmélyebb ösztöneik mentén, a legegyszerűbben juttatják környezetük tudtára. Nyilván az idők folyamán a szülők és a környezet alakít ezen és finomodik a gondolatok, érzések kifejezése. Ebben az egy dologban azonban nem vagdosom gyerek vadhajtásait, mert félek, hogy ha már totyogós korától megtanítom neki, hogy az 'akarás' az valami nagyon rossz és anya dühös, ha valamit 'akarsz', akkor félő, hogy azzal örökre letöröm első szárnypróbálgatásait saját akaratának kifejezésére, illetve ami a lényeg, akaratának megvalósítására.

Amikor már a hétköznapi kommunikációban a diplomáciai érzék is előkerül, akkorra már valóban nem árt felvértezni a gyereket a két szó közti különbséggel, hisz bizonyos idő után már nem mindegy, hogy hogyan beszél, milyen stílust használ, hogyan fejezi ki akaratát. Idővel. De semmiképpen nem hiszem, hogy egy bölcsist azzal kellene reggelente öltözés közben ekézni, hogy belássa a két szó közötti jelentéskülönbséget, vagy egy ovis mondataiban reggeltől-estig az ’akarom’ szóra vadászni, majd alkalom adtán keselyűként lecsapni rá.

Talán néhány szülő a tömegnyomás hatására teszi ezt, hisz úgy érzi, hogy környezete elvárja tőle, hogy illedelmességet tanítson a gyereknek már idejekorán. Megint mások érthető okokból azért kezdik már totyogó korban a mindenre kiterjedő ismeretátadást és a nyelvhelyességre nevelést, hogy egyszer aztán már nehogy túl késő legyen. Saját ismerőseim körében főleg a túl merev, óramű pontossággal működő, ún. tudatos szülőpárokat jellemzi ez a fajta elvárás, ahol persze a mondat elejére vagy végére - a hely szabadon választható - az 'Édesanyám' vagy az 'Édesapám' kifejezés is alapelvárás a 3 éves gyerek számára.

Mindig is érdekelt, hogy vannak-e olyan szülők is, akik elvből – de nem ám lustaságból - ráhagyják a bőven iskola előtt álló gyerekükre, ha az reggelire müzlit 'akar' enni és nem rántották 'szeretne' kérni?! Tejecskét 'akar' inni, ahelyett, hogy azt mondaná, hogy ’Tejecskét szeretnék, édesanyám!

Vagy egyedül úszom ezzel az árral szemben (is)?