Dübbencs

Másfél éves volt elsőszülött gyerekem, amikor először elkezdett motoszkálni a fejemben a munka iránti vágy. Mivel szerettem a munkámat a gyes előtt, ezért el szerettem volna kerülni azt a tipikus élethelyzetet, amivel a HR-es kollégám búcsúzott tőlem a terhességem végén: 3 év otthoni gyereknevelés után már ne nagyon számítsak arra, hogy zökkenőmentesen visszatérhetek a céghez.

Ezt a döntést 'mindenki máshogy csinálja'. Én például úgy éreztem, hogy a bölcsődénél talán egy fokkal kisebb lelkiismeret furdalást jelent nekem, ha változatlanul az otthoni környezetében, egy legalább hét nyelven beszélő, két Michelin-csillaggal ebédet főző, 90 év gyermekfelügyeleti tapasztalattal és 4-5 óvónői, pedagógiai diplomával rendelkező hölgyre bízom gyermeket, amíg én dolgozom.

Az elhatározást követően a feladatom már csak annyi volt, hogy megtaláljam azt a bizonyos arany kacsalábon forgó bébiszittert, aki 6 órás munkarendem mellett fél 9-től fél 4-ig vigyáz a gyerekemre. Sorra interjúkat készítettem az ismerőseimmel, titokban megfigyeltem és kihallgattam a feltételezett játszóházi bébiszittereket.

Utóbb belátom, túl naiv voltam, amikor azt hittem, hogy rögtön az első próbálkozásomat siker koronázhatja. Kisfiammal a játszóházban rendszeresen találkoztunk egy bébiszitterrel, akiről alapos feljegyzések, hosszas megfigyelések és előre kitervelt módon feltett kérdések sorozatát követően megállapítottam, hogy megfelelhet az én szerény kritériumaimnak és ráadásul legfeljebb már csak 3-4 hónapig van munkája. Ezt követően a rá bízott gyerek oviba megy, amikortól már - állítása szerint - a mostani munkaadó családjának már nem lesz rá szüksége.

Nos, rögtön túláradó boldogság öntött el az elképzelt labirintus útvesztőinek első útelágazásánál a hirtelen jött siker láttán. Aztán persze felszállt a rózsaszín köd, hisz munkakezdés előtt pár héttel, az augusztusi uborkaszezon kellős közepén szólt a kiszemelt célszemély, hogy igazából mégis igényt tart a szolgálataira a mostani családja, így mégsem jön hozzánk dolgozni. 'Alaposabban ki kellett volna kérdeznem!', hangzott a józanész agyféltekém első reakciója. Nem is értem, hogy gondolhattam, hogy nekem valami elsőre sikerülhet.', válaszolt rá a másik.

Mivel ismerőseim ismerőseinek a köre is bezárult, így elővettem az internetet és a megismerkedtem a budapesti piacon lévő bébiszitter közvetítők általam megfigyelt két fő típusával.

Tapasztalataim szerint két közvetítőcég kétféle üzleti modellel dolgozik. Az egyik előre kért pénzt - 40-60 ezer Forintot - azért, hogy 10-15 telefonszámot kiközvetítsen. A másik pedig kiadta a telefonszámomat az érdeklődő önjelölt bébiszittereknek, akik aztán szabadon felhívtak, hogy meggyőzzenek rátermettségükről. Az előre fizetős rendszerhez nem fűztem sok reményt, mivel már rögtön az első telefonbeszélgetés alkalmával megpróbálták az igényeimet lefaragni és meggyőzni arról, hogy sem az óvodapedagógusi végzettség, sem az őszes halánték nem garancia a minőségre. Ezt az én aggódó fordítógépem úgy fordította le anyanyelvre, hogy bár nincs a keresési kritériumaimnak megfelelő jelöltjük, de nyugodtan fizessem be az összeget előre és azt követően több tucat képzettség és tapasztalat nélküli fiatalt fognak tudni cserébe kiközvetíteni.

Kezdtem hát a másik üzleti modellel: lelkesen fogadtam a közvetítőhöz betévedt jelentkezők hívásait, akik pár ezer forintért cserébe megkapták a telefonszámomat több, hasonló cipőben járó anyuka számával együtt. Az elején még élveztem is, hogy anyasegítő forródrótként üzemel a mobilom, hisz rengetegen kerestek. Később azonban rá kellett jönnöm, hogy elsősorban reményvesztett, állástalan tanárok, fegyelmi ügy miatt kirúgott gondozók, szebb jövőt remélő három műszakos nővérek, vagy éppen ráérő egyetemisták próbáltak magunknak jövedelem-kiegészítést keresni.

Egyetlen jelölt sem állította magáról a telefonban azt, hogy azért jelentkezik az állásra, mert szereti a gyerekeket, vagy azért, mert tapasztalt, hisz korábban vigyázott már a szomszéd kutyájának a kölykére. Az egyik jelölt motivációjaként azt említette, hogy kirúgták tanári állásából és egyébként külföldre költözik majd az egész családjuk, de hát "addig is meg kell élni valamiből, ugye?". Egy másik jelölt bár az egész embert kívánó három műszakban tolta az egészségügyi dolgozók nehéz szekerét a Margit kórházban, mégis úgy gondolta, hogy egy éjszakai műszak után képes lesz talpalni a gyerekem mellett a játszótéri forró homokban 7 órán keresztül. Mégis, amikor reggel 9-re hívtam beszélgetésre, akkor kérte, hogy inkább déli időpont legyen, mert előtte éjszakás és addigra ki tudja pihenni magát. Nos, ő emiatt nem került fel a képzeletbeli listára. Egyetemista jelentkezőtársa hasonlóan korainak találta a fél 9-es felajánlott időpontot és mindenképpen egy 2-3 óra körüli időpontokat preferálta volna. Őt már a gyerek alvásidejére hivatkozva rutinosan tettem lapátra. Kedves próbálkozás volt az interjú alatt láthatóan alkohol és nikotin elvonási tüneteket produkáló nyugdíjas gyermekpszichiátriai gondozónő esete is, aki talpon maradása érdekében mintegy másfél liter vizet öntött magába a beszélgetésünk alatt. Két ajánló leveléből az egyikben - mivel feltételezhetően nem számított rá, hogy elolvasom, vagy pedig magasról tett rá - azt írták le gömbölyűen megrajzolt betűkkel, hogy nem ajánlják őt, mert előfordult, hogy nem jelent meg a megbeszélt időpontban. Távozóban még jelezte, hogy átszámítva körülbelül egyhavi füstölnivaló árát kérte volna szolgálataiért cserébe és végezetül még büszkén emlegette fiatal éveit, amikor a pszichiátrián egyedül az ő üvöltő hangjára "maradtak kussban" - csak hogy pontosan idézzem őt - a gyerekek, mert attól még az ablaküvegek is beremegtek. Remélve, hogy még az ablaküvegeimnek sem kell ezt a próbált kiállniuk, útjára engedtem őt is, de a számát elmentettem a telefonomban arra az esetre, ha később ismét érdeklődne. A döbbenettől tátott szájjal lestem utána egészen a kanyarig és nem tévedtem: kisvártatva már nyúlt is a táskájába és elővette füstölnivalóját.

Az elején oly' biztatónak tűnő forródrótom pár nap leforgása alatt krízisdróttá vált. Akaratom ellenére élethű keresztmetszetet kaptam a mai magyar társadalomban kóboroló, unatkozó, anyagilag padlóra került, képzettség nélküli, állást kereső nők piacáról. Nem talált rám a közvetítőkön keresztül egyetlen másodállást vállaló, vagy már nyugdíjas óvónő sem, egyetlen frissen végzett óvodapedagógus, vagy legalább gyermekfelügyeleti tapasztalatokkal rendelkező jelölt sem.

Ez persze nyilván nem általános. Ez az én szerencsém. Ismerek olyat, akinek egyből sikerült és 6 éve közvetítőn keresztül szerzett stabil bébiszittere van, aki korábban ráadásul óvónő volt.

Mivel azt gondoltam, hogy egy általános társadalmi jelenséggel állok szemben, ezért már nem is próbálkoztam a másik, biankó fizetős közvető irodával, mivel nem hittem, hogy ő más társadalmi merítésből tudna dolgozni, mint az előbbi üzleti modell.

Az internet kínált még magánzó jelölteket is, akik vagy überminiben a nappali tükör előtt pózolt fotóval idézték fel bennem az amerikai filmek melltartó nélküli, kibontott szőke sörénnyel, vizes pólóban gyereket fürdető fiatal egyetemista bébiszitter sztereotípiáját, aki csak arra vár, hogy apa hazavigye a műszak után. Volt aki ugyan csak egy szerény 4 *4-es igazolványképpel vizualizálta magát, a válaszlevelének helyesírásából és fogalmazásából azonban gyorsan kiderült, hogy ezen fotóméreten valószínűleg a teljes agyi állománya is bőven elfért volna. Találtam ugyan egy igazi óvónőt is a neten, de mivel az állásban lévő óvónők nem adják fel a nyugdíjra gyűjtögetett éveiket egy ilyen bizonytalan állásért, ezért ő is csak max. délutáni felvigyázást vállalt volna. Amúgy pedig be kellett látnom, hogy az általam keresett célcsoport jellemzően nem internet felhasználó, így szinte kizárólag szájhagyomány útján lehet a nyomukra akadni.

Intéztem még pár nekem-úgyse-sikerül telefonhívást a kerületi bölcsik és ovik felé, arra az esetre, ha valaki most menne nyugdíjba, de továbbra is szeretne gyerekekkel foglalkozni. A 'Mindenképpen jelentkezünk, ha lesz ilyen.' mondattal végül a papírkosárba dobtam az összes reményemet, hogy valaha épkézláb bébiszittert találjak gyerekem mellé.

Közben még volt egy eleve reményvesztett próbálkozásom a férjem barátja barátnőjének a nyugdíjas anyukájával, aki az első pelenkázásnál hullott ki a mezőnyből, mert úgy gondolta, hogy az pont jó a gyereknek, ha csak félig vakarja ki a kakiból, a többi ráér majd később. Amikor pedig szerinte jól csinált valamit a gyerek, akkor teljesen aberrált módon gondolt egyet és egy százast nyújtott felé jutalmul. Egy másfél évesnek, aki az ilyen kóbor fémpénzeket egyelőre legfeljebb a gyomrában gyűjti, és nem a perselyében.

Zé tervként megpróbáltam még egyszer a bölcsit, ahová tavasszal rutinból nem vették fel a gyereket, de azért még egyszer beszéltem velük, hátha valaki ismeretlenül és önként visszalépett a javamra. Ez egy másik post témája lehetne, de nem bírom ki, hogy ne jegyezzem meg: felvették viszont azokat, akik esetén a törvény tiltja, hogy felvegyék: például terhes anyuka gyerekét, akik a nagyit küldték beiratkozni, hogy ne szúrjon szemet, hogy anyuka mindjárt gyesen lesz otthon a másodikkal, csak hát a nagyi büszke volt, hogy mindjárt jön a második unoka és kikotyogta. Felvették a nem körzetes, nem a kerületbe tartozó, még csak nem is budapesti, hanem az agglomerációból ingázó sztáranyuka sztárgyerekét is. Engem, dolgozó, egygyerekes, körzetes anyukát természetesen elutasítottak.

Zsé tervként pedig beszéltem egy magánbölcsivel, ahol havi százért - egyszeri száz pénzegység befizetését követően - bármikor szívesen fogadnák a gyermekemet.

No, de hát hogyan is tehettem volna szert a 'midlife crisis'-ben lévő álláskereső nők ilyen pontos szociológiai keresztmetszetére, ha elsőre felvette volna a bölcsi a gyereket vagy elsőre klappolt volna minden az első bébiszitterrel?!

Hónapokon át húzódó, tompa hasfájásommal körbejártam a hazai orvostudomány jelentősebb, Budapesten fellelhető intézményét. Nem állítom, hogy mindegyik vizsgálatot végigcsináltam, akadt olyan hely is, ahonnan a megállapodott időpont ellenére inkább jobbnak láttam mégiscsak elillanni.

Négy antibiotikum kúrát követően, az eset kapcsán felkeresett negyedik orvos azt javasolta, hogy nincs mese, a gyógyszer nem megoldás, máshogyan kell a problémához közelíteni. Vissza kell venni a tempóból, ki kell zökkenteni kis életemet a megszokott kerékvágásból.

Más ötletem nem lévén, hallgattam rá és a síszezon kellős közepén január végén széles mosollyal az arcomon megérkeztem kishazánk egyik legszebb hegyvidékén fekvő, anyagi hátterünktől függően kórháznak, szanatóriumnak vagy akár wellness hotelnek is nevezhető intézményébe.

Flottul beosztottak minden kezelésre három hétre előre hétfőtől szombat délig. Átlagosan napi négyféle kezelés szerepelt a kezembe kapott kis papír könyvecskén, melybe a kezeléseket követően pecséteket kell gyűjtögetni a különböző kezelő ’állomásokon’, hasonlóan a kéktúra pecsételő helyekhez. Igaz minden nap 3 óra környékén megáll a pecsétgyűjtő túra és csendben hibernálódik másnap reggel 7-ig.

A Főorvos Úr röviden elmondta a kórházi kis életem házirendjét: minden reggel 9-kor vizit, 13 órakor ebéd, mivel a kettes csoportba tartozom. Kérdésemre, hogy hány óráig lehet ebédelni, utólag visszagondolva egyértelmű volt a válasz: 13:00 órakor van az ebéd és nem 13 órától. Az első napon 13:02 perces érkezésemmel utolsóként léptem a levest kanalazó emberekkel teli ebédlőbe. Ehhez a miliőhöz illően a kórház büféje egyik nap délelőtt, másik napon délután van nyitva, az újságárus csak pénteken és szombaton délelőtt nyit ki, de kaparós sorsjegyért le kell menni a faluba, azt nem hozza fel, nehogy az a vád érje, hogy előre kiválogatja a nem nyerő szelvényeket. (?!) Huhh, megkönnyebbültem, amikor arra gondoltam, hogy a laptopom nálam van.

Rövid idő alatt világossá vált számomra, hogy a legfontosabb ember ugyan a Főorvos Úr, de leginkább a Diszpécserrel kell jóban lennem, akinek az a dolga, hogy az intézmény valamennyi ott tartózkodóját beossza az egyes foglalkozásokra figyelembe véve a kezelések után szigorúan betartandó pihenőket, étkezési rendet, netán egyéni óhajokat is.

A diszpécser legnagyobb fegyvere a radírgumija. Ezzel törli ki ugyanis a ceruzájával előre már beírt, kezelésre előjelzett neveket az eredetileg fehér, de a sok radírozástól már elszürkült kemény rajzlapokról és írja át a te nevedre, ha szépen mosolyogsz.

Én azonban már az első 24 órában máshogyan oldottam meg ezt a kérdést: rögtön az első kezelést követőn hason szánkáztam le majd’ 180 centis testemmel a főlépcsőről az előtér fényesre mosott kövére, egyenesen a recepció elé. Jó szokásomhoz híven éppen egy e-mailt küldtem el a telefonomról és kiderült, hogy mégsem ott ért véget a lépcső, ahol sejtettem azt az e-mail elküldése közben. Innen kezdve egyértelmű volt, hogy maradok három hétig, mivel nemhogy a gázpedált nem bírtam volna kinyomni, de a szimpla járás is nehézségekbe ütközött.

Így aztán mindenki nagyon nagy szeretettel fordult felém, ha odabicegtem hozzá és ’ilyen fiatalon már itt tart’ arckifejezés mellett már buzgón radíroztak is és újraütemeztek, előreengedtek, kinyitották az ajtót.

Amikor sántikálásom okát elmeséltem a napok múlásával egyre ismerősebbé váló helyi arcoknak, mindenkiből megkönnyebbült kacaj szakadt fel: ’Ezek szerint mégsem egy súlyos csípőprotézis műtét után vagy?’ vagy ’Mégsem volt autóbaleseted?’ ’Na, én meg azt hittem, hogy veleszületett rendellenességgel kezelnek’.

Ott tartózkodásom harmadik estéjén szólt a férjem, hogy odahaza meghozta a postás a hivatalos értesítést a kórháztól, hogy mehetek a telefonon előzetesen egyeztetett időpontban. Tudtam én, hogy érdemes megelőlegeznem a bizalmat.

A napok-hetek során egyre jobban megismert kedves kis pajtásaim egyik része jellemzően wellness hotelként használja a kórházat és szolgáltatásait. Évente visszalátogatnak, lehetőleg ugyanabban a hónapban, hogy mindig ugyanazon ’betegtársak’-kal találkozhassanak. Egyik esti raffia party-jukra meghívtak engem is, az volt az idei szezonzárójuk (a raffia kosárfonásra használt mezőgazdasági kötöző anyag).

220 Forint ellenében rögtön be is vásárolhattam volna egy köteg raffiából, ha nem tudnám abbahagyni az első oktatást követően a fonást, de inkább visszautasítottam azzal, hogy ’Ááá, az ilyenekhez nekem nincs türelmem!’. Így aztán csak a partvonalról figyeltem őket és hallgattam, ahogy megosztják egymással a banyalázzal, az unokák hasat kivillantó öltözködési szokásaival és a sötétedés utáni autóvezetéssel kapcsolatos félelmeiket, tapasztalataikat. Nagyon aranyosan érdeklődtek mindeközben tőlem, hogy milyen busszal érkeztem Budapestről és hányszor kellett átszállnom, hányas a szobám és milyen a szobatársam.

Mivel nem szerettem volna, hogy kidobjon magából ez a kis közösség, ami tényleg nagyon lélekmelengetően lassú és emiatt annyira szeretetreméltó közeg volt, ezért úgy elkezdtem hazudni, mint a vízfolyás. Pedig valójában autómmal érkeztem és egyáltalán nem is aludtam a kórházban, hanem valójában az út túloldalán lévő háromcsillagos hotelben félpanzióval szálltam meg. Magam is elcsodálkoztam néha, hogy nem tűnik fel nekik, hogy mindig kabát van nálam, amikor a kezelések között összefutottunk, vagy pl. soha nem látnak engem reggelinél és vacsoránál sem, de hát nem ez a lényeg. Legnagyobb élmény mégis az volt, amikor a kiscsapatot számítógépezni tanítottam a hallban a 300Ft/30 percért igénybe vehető interneten. Bár mindenki nyugdíjas volt, de valamennyiüknek volt e-mail címe, kívülről fújták a gyerekeik, unokáik e-mail címét, viszont abban kérték a segítségemet, hogy gépeljem be a levelet, amit előre papíron megírtak az otthoniaknak, mivel a betűket nemigen látják.

Az egyikük az egész heti órarendjét begépeltette velem, hogy ’aszongya’ hétfőn 8.45-től 9.00-ig timsó fürdő, 9.20-9.26-ig bioptron lámpás kezelés és a többi. A levél végén kérte, hogy az ’Édesanyátok’-at nagy betűvel legyek szíves írni.

Annyira irigyelnivaló módon nem siettek sehová és annyival hosszabb reakcióidővel élik át a világot, hogy még a napi két, erős feketémről is leszoktam, azért hogy hozzájuk és ezáltal az egész környezethez hasonulni tudjak. Nem volt hová sietni.

Pajtásaim másik tábora közelebb állt hozzám ugyan érdeklődésben, korban, életvitelben, de emiatt számomra nem is voltak annyira izgalmasak ebben a lelassult oázisban.

Sokkal izgalmasabb csapatnak tűnt viszont a kórház teljes személyzete. Tetszett, hogy nem értékelik túl az üzlet és a profit jelentőségét: az informatika, a kontrolling és a szociális munkás egyetlen közös névtáblával rendelkezett a közös, 5 nm-es irodájuk ajtaján, amit rögtön el is küldtem kontroller férjemnek mms-ben, hogy nehogy túlértékelje munkája jelentőségét.

Miközben a 42 fokos iszapban mozdulatlanul feküdtem nyakig bebugyolálva, ugyanaz a kezelést végző hölgy, aki rám pakolta a melegítő terheket, kedélyesen ontotta magából a szex vicceket az épp kezelés alatt lévő három kezelt hölgy számára és mivel vetésforgóban váltottuk egymást, ezért aki lemaradt egy-egy vicc elejéről, annak el lehetett mondani azt újra. Vesztemre a végén már csak én maradtam egyedül a helyiségben, így minden viccen egyedül kellett mulatnom. Fellélegeztem, amikor elmentem zuhanyozni és jeleztem a kedves szex vicc gyárosnak, hogy most egy ideig nem fogom hallani a víz miatt. Ő nagyon készségesen odaállt a zuhanyfüggöny elé és onnan mesélt tovább.

Később rá kellett jönnöm, hogy ez tartja egyazon nagy közös vérkeringésben az épület különböző szárnyai között kerengő kollégákat.

Korombeli kispajtásaimhoz kártyapartira voltam hivatalos este 6.45-re a 105-ösbe. Előkerült a mogyoró, a narancs és a mandarin is, majd megjött az esti nővérke, aki férfi volt és meglátva a három makaózó hölgyet a pici asztal körül összetömörülve, egyből ihletett merített belőlünk és ő is nekilátott a kimeríthetetlen szex vicc mesélésnek. Végül úgy sikerült nála elzárnunk a csapot, hogy felhívtuk a figyelmét, hogy Aranka néni, akinek szerette volna beadni a szokásos esti szurit, már hazautazott, mivel lejárt a három hetes kezelés.

Az én kezelésem három hete is hamar elröpült. Kezdeti félelmeim hamar elillantak. Legnagyobb megdöbbenésemre a szigorú napirendi kötöttségek, valamint a budapesti kis életemben megszokott, biztonságot adó pörgés hiánya mind-mind kikapcsolt, leállított, megállított. Feltöltött azáltal, hogy más idődimenzióba terelte megszokott napi rutinjaimat és nemhogy visszakapcsoltam még egyet a képzeletbeli sebváltómon, de mintha a három hét legelején dobott lépcsős szaltóm is abban akart volna engem segíteni, hogy felvegyem az itteni tempót. Sikerült és a kezelések hatására elmúlt az eleinte krónikusnak diagnosztizált gyulladásom is. Azóta tartom az előírt sebességkorlátozást.

Házmester vagy kismama? Pucér Pasi, Olasz Meló, Szentmartin. Mi a közös bennük? Hétvégi sikerfilmek a kereskedelmi csatornák műsorából? Vagy ugyanazon Arany Málna díjra jelölt olasz színész által játszott filmek? Nem. Ők mindannyian ugyanabban a lakóparkban laknak. Ott, ahol én is. Polgári nevük előttem nem ismert, de nem is lenne annyira beszédes, mint egy főállásban otthon foglalkoztatott kismama napi vonulási útvonalába eső egyének 10 hónapos megfigyelése eredményeképpen kialakult ragadványnevek. A mosogató mellett állva a konyhaablakon keresztül, az erkélyt söpörve lassan kitárul előtted a szomszédaid eddig ismeretlen élete, megtudod munkába járási rendjüket, akaratlanul is megjegyzed autóik rendszámát, tudod, hogy van-e bejárónőjük, szelektíven gyűjtik-e a szemetet és kapnak-e napközben futárpostával internetes portékákat. Akárcsak egy jó házmester. Már négy éve élünk a lakóparkunkban, de csak 10 hónapos kismama pályafutásom alatt kezdtem megismerni a 200 méteres sugarú körben körülöttünk élőket. Legelőször is ott van a Pucér Pasi a sréhen szembenközti ház déli fekvésű lakásában. Ő rendszerint egy alsógatyában, az erkélyen állva jelzi szombat és vasárnap dél körül, hogy nem üresen álló lakásról van szó. Bár bútor gyanánt egyetlen TV-t lehet felfedezni a függöny nélküli lakásban, de egyedülálló férfi létére az ő erkélyén van a legdúsabb és legszínesebb virágkavalkád a 200 méteres hatósugaramban. Figyelemre méltó ez egy olyan férfitől, akit 0 %-os testzsírral és annál több százalék izommal áldott meg az ég és a vele egykorú, fehér puttonyos autójával éjfél előtt nemigen ér haza. Több hetes töprengés után meghoztam a szerintem bombabiztos ítéletet: az életmozaikok alapján meggyőződéssel álltam egyik este a férjem elé, hogy minden bizonnyal egy chip and dale fiúval osztozunk a lakópark szép környezetén és a puttonyos autó rejtheti a fellépő ruháit, na és persze azt a nagy habos tortát is, amiből leánybúcsúkon ki szoktak ugrálni. Tiszta sor. Közvetlenül a Pucér Pasi alatt lévő kertkapcsolatos lakásban egy középkorú házaspár, Zsizsikék laknak és zsizsikeskednek hajnal hasadtától késő estig. A hétvégente hazalátogató két gyerekkel együtt négyfősre duzzadó család eddigi számításaim szerint hat autót és négy ingatlant használ mindennapi életük során, amit az autó és ingatlan műgyűjtő családfő hétfőtől vasárnapig, napi nyolc órában mozgat meg a Pucér Pasi alatti lakásuk, a szomszéd utcában felújítás alatt lévő családi házuk, a közelben bérlet irodájuk 6 garázshelye és a mi lakásunk alatti garzonuk garázsa között. Amíg éjszakánként a mikró előtt állva várom, hogy felmelegedjen kisfiam tápszere, látom, hogy Zsizsik úr éjjelente rosszul alszik, sokszor TV-zik a nappalijukban, de mégis már az első napsugárral nekikezd napi autóforgatási teendőinket, kiáll, megfordul, visszatolat, egyik autóval, másik autóval, hol a házunk alatti garázsukba, hol a fenti kis utcában forgolódva snake-ezik az autóival, egyszer öltönyben, másszor farmerben. Bizonyára ruhái legalább 6 forgalmi és ugyanennyi autó- és lakáskulcs befogadására képes zsebekkel rendelkeznek. Egyetlen magyarázatot találtam: nyilván egy egész éven át tartó városi ügyességi autós vetélkedőn gyűjt pontokat és amíg a normál rutinfeladatok 3 pontosak, addig az egysávos lakóparki szervízúton való megfordulás 10 pontot érhet. Az összegyűjtött pontokat évvégén átviheti a következő évre vagy beválthatja egy újabb autóra. A Zsizsikékkel szemközti földszinti lakásban megy az Olasz Meló. Olaszországból hazatelepült hazánk lánya minden este megosztja dekoratív erőforrásait egyedülálló, de leginkább egyedül érkező férfiakkal "nem csak a két szép szemedért" jeligével. Hát ilyen is van. Némelyik, reggelig maradó ügyfél a fűnyírásba is besegít. Ilyenkor érdeklődve ülünk a kisfiammal az erkélyen és szemléljük a természetbarát ügyfelet, szaglásszuk a frissen vágott fű illatát. Az Olasz Meló felett, közvetlenül a lakásunkkal szemben lakik a háromgyerekes ősanya, aki úgy tűnik sikeresen együtt él az alatta folyó diszkrét, hegyvidéki luxusbiznisszel. Aztán persze vannak a nagy értékű, nagy teljesítményű autóval suhanók, mint a derékig érő göndör hajú Szentmartin, aki mostanában egyre ritkábban látogatja a nála némileg idősebb, belvárosi butik tulajdonos szíve hölgyét. Utóbbi kizárólag taxival közlekedik és két cicája a taxi elé szaladva üdvözli a gazdiját. Nem maradhatnak el a lakóparki elit tagjai sem, akik kizárólag külföldi rendszámú, semmiképpen nem két kerék meghajtású autóikkal jelzik a külvilág felé, hogy ők a modernkori nagyvárosi élet, szabályok felett álló furfangos jogász és közgazdász hiúzai. Rendkívül büszkék leleményességükre, a kesztyűtartóban halmokban álló parkolási büntetőzacskókra, menő, ami tilos és sikk a jogrend foghíjainak tudása és alkalmazása. Macchiavelli csavaros észjárású, 30-as tanítványai persze mint mindennel, a lakóparki szűkös, szabadtéri kocsibeállókkal is ügyesen gazdálkodnak: amikor anya elhajt a család kisebbik, német rendszámú tankjával jogászkodni az ügyészségre, akkor apa nagy rutinnal beáll a másik járgánnyal a két parkolóhely kellős közepére, hogy napközben egyetlen lakótársnak se legyen módja odaállni a bárki számára elfoglalható beállókra. Aztán este vissza az egész. Lehet, hogy Zsizsikék is így kezdték? Természetesen nem hiányozhat a sötétedés után, multicég vezetői székéből hazaérő yuppi közgazdász sem, aki kosárpalánkot tesz a 40 négyzetméteres frissen füvesített előkertjébe, miután felismervén a társasház jelentékeny költségvetési forrásait saját lakása körül méternyi füves töltést emeltetett, igénybe véve a hegyvidéki társasház nagyvonalú, lakógyűlésre nem járó és jegyzőkönyvet sem olvasó lakóinak segítségét na és persze az ehhez dukáló minden hájjal megkent közös képviselő. Némileg kakukk tojás a sor végén élő, 15 éves autóval közlekedő nagypapa és nagymama, akik kis kertjükbe kis fúrt kutat, kis bio zöldséges kertet, törpe szökőkutat és persze jó néhány tő törpe rózsát, mini tuját, futó muskátlit, petúniát és katonás rendben tartott pázsitot álmodtak meg maguknak. Mindig integetve köszönnek az autójukból és lassítanak, ha elhaladnak babakocsink mellett. Hasonló katonás rend uralkodik a honvédségi állományt gazdagító Tábornokunk lakásában, ahol az egyenruhában, sofőrrel hazaérkező tábornok úr melegítőbe átvedlését követően a feleség hallhatóan átveszi a parancsnokságot az otthoni laktanyában és új szolgálati rend lét életbe, ahol eltávot csak anya ad. Talán az elmúlt 10 hónapban folytatott szemlélődéseim felületesek, túlzóak és néhol nem is helytállóak - hisz a Pucér Pasiról a napokban megtudtam, hogy mégsem tortákból ugrál elő munkaidejében, hanem építkezéseken műszaki vezető -, de mindenképpen színesítik az itthon töltött kismama hétköznapokat. Vajon bennünket hogyan hívhatnak a szomszédok, akiknek van idejük szemlélődni? Egy szolíd verzió lehet a 'kismama a kisfiúval', hisz egyedüli példány vagyok a 32 lakásos lakóparkban. Több értékítéletet tartalmaz a "magas közös költség, az öntözőrendszer beruházás, a szelektív kukák és a minden ellen szavazó emeleti lakó". A férjem szerint viszont a leginkább helyálló nyelvészeti meghatározás a szociológiai megközelítésű "házmester kismama".

Amikor még nem mérhető hónapokban a gyereked életkora...

Igen, nálunk úgy néz ki, hogy délelőtt és az esti fürdetés után van az ébrenléti időszak, délután szokott aludni és éjjel. Az elmúlt 24 órában 4 óránként eszik, ami jó jel, de már egyszer volt ilyen időszaka, aztán átment 3, majd 2,5, majd 2 órás evésekre. Még rendszernek nem hívnám, majd ha legalább 3 napig ugyanazt csinálja, akkor koccintunk majd, de egyébként ez a pillanatnyi állapot tetszene tartósabban is, a 4 órás evéssel gyakorlatilag kihagyott egy étkezést az előző napokhoz képest. Egyelőre 100 gr körüliket eszik, de előfordult már 150-160 gramm is, még nem cserélte fel a nappalt és az éjszakát, úgyhogy elégedettek vagyunk.
Anya valamivel többet eszik ennél. Ezzel nem vagyok elégedett, de nem tudok mit tenni, szoptatás után akkora az étvágyam, mint egy öttagú családnak együttvéve. Szerencsére a kezdetektől fogva kapok minden nap főtt ételt másfél-két személynek elegendőt, ami megment attól, hogy ötször annyit egyek, mint kellene.
Nagy fáradtság, nyűg vagy depresszió nem nagyon volt rajtam. Csak az első héten volt nagy izgalom, hogy mikor mi jön, milyen sikerrel jár az etetés vagy az altatás. Az első két héten még itthon volt a férjem is, így napközben is többször vissza tudtam aludni a gyerekkel, ezért hamar utolértem magamat.

Egyelőre én is csodálkozom magamon, mert amúgy meg végig attól féltem a terhesség alatt, hogy hogyan fogom bírni az éjszakázást, fekete öves kávé fogyasztóként nem tudtam elképzelni, hogy hogyan bírom majd a kis drogom nélkül. Ehhez képest már legalább három hete nem ittam kávét és nem is hiányzik. Jól ki van ez találva. A másik drogom a kodein, amit ugye a mák termel. Egyelőre nélküle is jól megvagyok, az újdonsült helyzet másfajta drogokat termel a szervezetemben, amikhez szintén nagyon jó érzés hozzászokni.

Lesíeltem a Dagályba

Síelni jó! Mire tegnap kibányásztam az autómat a hóból, addigra teljesen úrrá lett rajtam a síelős életérzés. A ruhám havas, bele fújta a szél a havat a kabátom ujjába, a nyakamba. Kellemetlen a hirtelen jött hideg, ahogy a meleg bőrhöz ér, de sebaj, felfrissültem.

A télikabát alatt rajtam a fürdőruha, közben lapátolom a havat az autó tetejéről és egyre nagyobb kupac hó kezd kinőni a földből az autó mellett. Nyeltem a hideg porhót, pedig már a tátva maradt számat is becsuktam. Élvezem a munkát, élvezem a hideget és a mindenfelé kavargó, arcomba csapó havat, amit a nálam erősebb északi szél saját szórakoztatására minduntalan visszafújt rám és a kabátom ujjába. Annyit havat próbálok egyszerre a lapátomra tenni, amennyit csak a vékony műanyag nyél és a gyerekcipelésben fáradt derekam egyszerre elbír. Igyekszem legyőzni az időt, hisz a következő szoptatásig 4 órám volt akkor amikor befejeztem a legutóbbi etetést. Annak már lassan fél órája, és még mindig a házunk előtt vagyok. Végülis már ez is sportnak számít és tovább hajrázok.
De megérte, mert aztán a Dagályba érve ledobáltam magamról a téli ruhámat, és már ugrottam is az évnek a többi szakában fogvacogtatónak mondható 20 fokos, gőzölgő vízbe. A víz forrónak tűnt az arcpirító téli szélből belecsusszanva. Minden relatív. Tovább elmélkedtem úszás közben a téli-nyári hőmérséklet és hőérzet különbségekről, amikor az eredménytelen agymunkámat kikapcsolja egy kellemes kép.
A páratlan hosszok végén egy dolmányos varjú ült és méregette a vízből fel-felbukkanó fejemet: az kerek mozgó golyó a víz felszínen vajon mekkora veszélyt jelenthet? Valószínűleg elkönyvelte egy idő után, hogy én is iszom a vízből, mert később ő is így döntött és ezt követően már bátran lépdelt a kicsapó víz peremén egyet-egyet kortyolva.
A sávot egy 80 körüli hölggyel osztottam meg, de úgy igyekeztem, hogy mindig váltsuk egymást a fordulóknál és ne egyszerre érjünk oda. Láttam, hogy többször próbált szemkontaktusba kerülni velem. Beszélgetni volt kedve, így megvártam amíg a fürdő ezen szegmenségre jellemző, a csikóhal testtartáshoz hasonlatos úszásnemében a következő fordulónál utolért. Azért csikóhal, mert szabad szemmel és úszószemüveggel egyaránt észrevehetetlen bármilyen kéz- vagy lábmozgás, ami körül-belül függőleges testtartást feltételez a vízben és mintegy dacolva a sűrűségi törvényekkel nem süllyednek el, sőt haladnak anélkül, hogy a víz ellenállása komolyabb gondot okozna számukra. Mindig rosszallóan nézik viszont az úszókat, akiktől egy-egy heves kar- vagy lábtempó miatt könnyen vizes lehet a frissen sminkelt arc és a csavarókon száradt haj. Megállt mellettem és feltette azt a kérdést, ami már láthatóan legalább 10 hossz óta furdalta az oldalát: "SZINTÉN NYUGDIJAS JEGGYEL?" - kérdezte őszinte érdeklődéssel. Nincs mese, ezt a kérdést nekem szegezték.
Szemeim elkerekedtek, végigfutott az agyamon, hogy OK, hogy a szülés utáni 6. héten az orvosi kontrollra menet a betegfelvételis hölgy velem együtt örülve megkérdezte hogy "ELSő BABA?". Az még belefért hat héttel a szülés után. Azon is rég túltettem már magamat, hogy a tizenévesek már csókolomoznak a harmincasoknak. Nyugdíjasnak viszont eddig még nem néztek. Belekapaszkodtam az egyetlen kéznél lévő mentőcsáklyámba: az úszószemüveg és az úszósapka torzíthatnak és talán a sávtársam sem mérte fel tökéletesen a helyzetet.
Rezzenéstelen arccal válaszoltam: "Nem. Rendes napijegyet vettem." A hölgynek ezzel viszont korántsen adtam egyértelmű választ, tovább kérdezett: "Orvosi rendelvényre vettem a jegyet?" Tovább bizonygattam, hogy én biza felnőtt, teljesárú jegyet vettem. Aztán amikor megértette, akkor már csak azt firtatta, hogy ha már a medencében egyedüliként így jártam, "akkor viszont egész napra maradok, ugye?" "Dehogy, hisz vár otthon a pici baba és meg kell szoptatni." "De a meleg vízbe, azért csak átmegy?" - aggódott tovább a jegyek ár-érték aránya felől a kedves hölgy, de láthatóan nem fért a víz által egyáltalán nem érintett kobakjába, hogy ki az aki egész árú jegyet vesz és csak egy órát úszik.... Aztán végül otthagytam a gondolataival, mert közben fázni kezdtem. Az erős szélben a víz hűvösebb volt, mint máskor.
Ő meg ott gubbasztott az 50 méteres medence szélén ámuló, pirosra rúzsozott szájjal, hatalmas lencséjű napszemüvegében, korosztályához és persze a Dagály divatdiktálóihoz dukaló piros fodros, úszósapka helyett inkább úszókalapnak nevezhető fejfedőben és zavarodottan rendezgette aranyékszereivel együtt a gondolatait is az iménti diskurzusról.

Szóval ilyen nagy kalandok érik a két szoptatás között otthonról kiszabaduló kismamaembert a Dagályban. Mielőtt a nyirkos bőrömre megpróbáltam volna visszarángatni a téli gúnyámat sietősen visszacsattogtam a köntösöm zsebébe rejtett fényképezőgéppel a medencéhez és már kattogtattam is gépemet, hogy otthon meg tudjam mutatni mindenkinek milyen is az a dagály életérzés. Aztán a 'szokásos vizes haj a nagy kapucni alá' és máris kilőttem a parkolóból.
Az Árpád-hídon még megcsodáltam a zajló Dunát. Úgy néztem a lassan vánszorgó jégtáblákat, mint azok a rabok, akiket átszállítanak egyik fegyintézetből a másikba és 10 perc erejéig megcsodálhatják a természet éppen akkor látható csodáit.